**24/7: Rejtő Jenő, ha ma élne, és Alice Weidel, ha liberális nézeteket vallana** Képzeljük el, mi történne, ha a legendás magyar író, Rejtő Jenő a XXI. században élne, és a mai társadalmi és politikai diskurzusok középpontjába kerülnének írásai. A humor
Ezen kívül a csádi misszió jelentősége, valamint Stohl András lenyűgöző reklámszereplése is helyet kap a heti hírlevelünkben, amely a 24/7-es friss hírek kapujaként szolgál.
Valahol ott húzódhat a gyerekkor és a felnőttlét határa, hogy valaki egyértelműen pozitív szónak gondolja azt, hogy "csodálatos", vagy abban az értelemben is használja, hogy elképesztő, hihetetlen, csodával határos, bámulatra méltó.
Nos, felnőttként megfogalmazva, ismét egy lenyűgöző hetet élhetünk át.
Orbán Viktor végleg elfordult a német mainstream politikától, és a CDU-s Friedrich Merz helyett a hosszú távú szövetséget az AfD-vel választotta. Különös párhuzam figyelhető meg közte és Alice Weidel, a német szélsőjobboldal vezére között, hiszen mindketten ugyanazt a taktikát követik: pontosan azonosítanak olyan problémákat, amelyeket ellenfeleik már a politikai korrektség nevében sem mernek megnevezni, majd demagóg ígéretekkel próbálnak rájuk megoldást kínálni. Ha Orbán nem arra játszott volna az elmúlt években, hogy németországi befektetéseket, például alufelnigyárakat vagy újabb Rheinmetall-ügyeket szerezzen, miközben távol tartja magát a német belpolitikai vitáktól, lehet, hogy már régóta baráti viszonyt ápolhatnának.
Az igazán lenyűgöző nem is az, hogy milyen távolságok választanak el minket egymástól, hanem hogy mindössze néhány száz kilométerre nyugatra a dolgok teljesen másképp alakulnak. Ott a német elvtársnő, aki leszbikus, és azonos nemű párjával boldogan nevelik gyermekeiket. Ezzel szemben a magyar kormány kommunikációja ezt a helyzetet a szodómiával azonosítja, és ha róluk készült egy családi fotó, azt a törvény szerint el kellene rejteni a világ szeme elől, távol a iskolák és templomok környékétől. Képzeljük el, hogy egy ideális világban a Weidel-Orbán duó sajtótájékoztatóját áhítattal figyelik a miniszterek és ideológusok, akiknek arcára a megdöbbenés lenne írva, amikor Weidel egyértelműen kijelenti, hogy számára a család csakis gyermekekkel létezik. Ez a definíció viszont erősen önkényes és kirekesztő, még ha ő magát liberálisnak is tartja. Gyerek olvasóim, ha vannak, valószínűleg már a bevezető sorok után elvesztettem a figyelmeteket, de nem baj, mert ez nem egy ideális világ. Mégis, van egy videós összefoglalónk a történések varázslatos pillanatairól, amit mindenképp érdemes megnézni.
A hét legmeglepőbb eseményei közül kétségtelenül a Magyarországon zajló marketing-őrület emelkedik ki, ahol olyan személyek irányítják a költségvetéseket, akik komolyan gondolják, hogy Stohl András a megfelelő választás egy autó reklámozására. Az ócska Nissan-hirdetések szexista üzenetei és ízléstelen megjelenése pedig már csak a hab a tortán, főleg, ha figyelembe vesszük, hogy még Pető Péter is tartózkodott a kritikától. Ugyanakkor figyelemreméltó az is, hogy a csádi magyar katonai jelenlétnek talán mégiscsak lesz valami értelme, amit eddig szinte lehetetlen volt összekapcsolni a birodalmi ambíciók, a bonyolult vagyonmenekítési stratégiák és a franciák felé tett gesztusok szövevényes hálójával. Dienes Gábriel arra hívja fel a figyelmet, hogy a 200 magyar katona nemcsak Csádot, hanem Afrika új imperialista korszakát is segítheti, miközben a helyi elnökök és diktátorok sorra űzik el az egykori gyarmattartók maradványait. Míg mi és a csehek büszkén próbálunk érvényesülni ebben a zűrzavaros helyzetben, szinte érezzük Rejtő Jenő szellemének jelenlétét. (Hiszen a szövegünk csapongó stílusa is éppen úgy emlékeztet a mester írásaira, mint az a tény, hogy nem csak kávéházakban töltötte az idejét.)
Szerbiában most először inog komolyan Vučić rendszere, ami abból is érzékelhető, hogy a tüntetések hatására hetente ledob egy tisztet a sakktábláról, csak hogy ő maga állva maradhasson -- Szegő Iván Miklós írt arról, lehet-e olyan, hogy morális problémák sodornak el valakit Kelet-Európában. (Csodálatos volna.) Szerbiában mindenre rávetül Vučić árnyéka, úgyhogy nem csoda, hogy az ottani Dubaj, a Belgrade Waterfront történetében is sűrűn felbukkan a neve. Így hát Vincze Miklós epikus terjedelmű helyszíni beszámolóját egyszerre lehet építészeti és politikatörténeti munkaként olvasni, mindkét szempontból elképesztő és intő -- mondhatnánk, csodálatos. Mint egy joviális amerikai tengerészgyalogosra bukkanni a Pilisben.
