A kutya rendíthetetlen hűséggel állt gazdája mellett, még a kivégzőosztag elé is elkísérve őt, mintha a világ legnagyobb bátorságával és szeretetével akarta volna megvédeni.

A Zsidó Kutya című monodráma a Spinoza Színházban egy különleges perspektívából világítja meg a holokauszt borzalmait: egy kutya szemén keresztül. Ez az érzékeny előadás felfedi, hogyan éli meg egy hűséges társ, hogy a világ emberei körülöttük szenvednek és kétségbeesnek. A kutya, aki teljes mértékben az emberek kezei között él, egy olyan helyzetbe kerül, ahol az emberek milliói válnak kiszolgáltatottá, és ezzel egy újabb réteget ad a fájdalomhoz és a veszteséghez. Adam Meir érzelmekkel teli, mégis szívhez szóló előadásában a nézők szembesülnek a szenvedés, a hűség és a remény bonyolult szövevényével. A történet nem csupán a múlt fájdalmát idézi fel, hanem a jelen értékeire is rávilágít, kérdéseket vetve fel az emberi kapcsolatok és az együttérzés mibenlétéről.

Nagy boldogságot hoz a család életébe, amikor egy kiskutya érkezik, különösen a gyerekek számára. A mi mesénkben szereplő kis kedvenc, Szírusz, még nem sejti, hogy különleges háttérrel rendelkezik – ő egy zsidó kutya. A gyerekek sem értik, mit is jelent ez, és hogy milyen hatással lesz ez a tudás mindannyiuk életére. A kalandjuk csak most kezdődik, tele felfedezésekkel és váratlan fordulatokkal.

A történelmet A Zsidó Kutya című előadáson a szó szoros értelmében alulról látjuk, hiszen egy kutya perspektívája már csak a méreteiből adódóan is alacsonyabban van, de alakja behoz egy olyan nézőpontot is, amire mi, emberek nem is gondolunk. A kutyus olykor naiv, de mindig bölcs hozzáállása, szemlélődő, a dolgokra másképp rácsodálkozó természete szembesít minket azokkal a szörnyűségekkel is, amelyeken hajlamosak vagyunk átsiklani, pedig ezekből következik aztán a még nagyobb borzalom.

A történet középpontjában álló Szírusz 1933-ban látja meg a napvilágot egy berlini zsidó polgárcsalád kis kedvenceként. Cseperedése során gazdájával együtt végigkíséri a XX. századi európai zsidóság viharos történelmét: a nácizmus felemelkedését, a nürnbergi törvények bevezetését, a II. világháború kegyetlenségeit, a holokauszt borzalmait, a béke után következő új kezdeteket és az izraeli kivándorlás reményeit. De Szírusz még csupán egy aranyos kis szőrgombóc, akit testvérei állandóan lebirkóznak. Amikor az anyukájának a panaszáról mesél, ő csak ennyit mond: "Ez a harc az élet része." Így tanulja meg, hogy a küzdelem elengedhetetlen része a létezésnek és az önállóság elérésének.

Az első sokk pillanata akkor érkezik, amikor a kis kutyust – és természetesen a családot is, hiszen minden kutya egy család szívéhez tartozik – sújtja a zsidótörvények kegyetlen hatása: a kutyákat "le kell adni". Miért kellene egy kutyát elvenni? Az ilyesmi kérdésekre azonban ebben a szörnyű időszakban nem volt válasz. A történelem sötét árnyai alatt a dolgok nem mindig logikusak, és a ráció szava elnémult. Itt kezdődik a fájdalom: először a kutyát választják el a gazdáitól, így szakad meg a családtagok szíve, és minden egyes elválás egy újabb sebet ejt a lélek mélyén.

A családfő makacsul ellenáll annak a gondolatnak, hogy elhagyja az országot. Nem tudja, hogyan lehetne otthagyni mindazt, ami eddig meghatározta az életét, és nem akarja elhinni, hogy a helyzet valóban egyre súlyosabbá válik. A kutya szemszögéből nézzük ezt a drámát, halljuk a gazdája dühös kirohanásait, a kétségbeesett reményeit és a hitetlenségét. A kutya is elmereng azon, miért kellene őt leadni: "Ez olyan, mintha az ember a gyermekét adná el. Ki fogja őt megfelelő családhoz juttatni?" Aztán a lakásba már náci csizmák lépnek, "felmérik a vagyont", elüldözik a nem zsidó cselédet, mondván: "ennél ő többet érdemel, mint hogy zsidókat szolgáljon ki". Közben a család saját életét kezdi félteni, és a kutya sorsa már másodlagossá válik.

A kutyák sorsa nem csupán a szerető családok kereséséről szól, hiszen Szírusz, a hűséges eb is egy egészen más utat jár be. Egy náci gazdához kerül, és az SS kötelékében katonai kutyaként szolgál. Az "átnevelés" során a náci ideológia befolyása alá kerül, ami talán a legnagyobb szerencséjének bizonyul, hiszen a Treblinkai haláltáborban találkozik egykori gazdájával, a család legnagyobb fiával, Joshuával. Ettől a pillanattól fogva elválaszthatatlanok lesznek egymástól. Szírusz számára a haláltábor világa nem csupán egy hely, hanem egyfajta érzékelés: orrával megérzi a levegőben terjengő, fojtogató pernyét, és a madarak csicsergése is megváltozik körülötte. Reményei között ott bujkál, hogy a következő transzporttal érkezők száma megnöveli az ételmaradékok mennyiségét, hiszen minden egyes új érkező potenciális forrást jelent a túléléshez. Szírusz így nemcsak a gazdája, hanem a túlélés szimbólumává is válik egy embertelen világban.

Bátran harcol, hiszen testvéreitől megtanulta, hogyan reagáljon, ha váratlanul hátára fordítják – ez a tudás most kulcsfontosságú számára. Ám a könyörtelen ellenfél a nyakánál fogva megragadja, és ha a foglyok lázadása nem vonja el a figyelmet, Szírusz sorsa megpecsételődik az appellpatzon. Tetemét könnyedén beledobhatták volna a lángoló gödörbe, melynek szélén Joshua is állt, várva a végzetes lövésre, de végül mindketten elkerülik a végzetet, és túlélik a haláltábor borzalmait.

Joshuát egy időre egy orosz nő rejtegeti, aki nemcsak a túlélését biztosítja, hanem gyengéd érzelmeket is táplál iránta. Azonban a zsidó fiú elutasítja ezt a lehetőséget, mondván, nem tudna olyan földön élni, amelyet a saját népe vére öntözött. Így a kivándorlás mellett dönt, de még az Izraelbe tartó úton sem talál békét; megalázzák, és még a kutyájáért, Szíruszért is meg kell küzdenie, aki nem kapja meg a szükséges engedélyt a hajóra való feljutáshoz.

A kutya velem tart! Ez a hűséges társ megosztotta velem a fekhelyét Treblinkában. Kevesebb ételt fogyasztott, hogy nekem is jusson belőle. Ez a kutya velem harcolt a partizánok között, és velem bújt el mindeddig. Ő sem kevésbé zsidó, mint én vagy te! A mi népünk az ő népe, a mi istenünk az ő istene; ahová én megyek, ő is jön velem. Vagy együtt szállunk fel a hajóra, vagy együtt maradunk a parton!

- mondja Joshua. És amikor Isten színe elé járul, akkor is csak azt kéri, ne válassza el őt Szírusztól. Nem, nem lesz jó, ha a kutyamennyországba kerül, ők együtt maradnak most már a halálukban is.

A Zsidó Kutya Asher Kravitz izraeli szerző világhírű regényének (The Jewish Dog) színpadi adaptációja (színpadra írta és rendezte Yonatan Esterkin, a dramaturg Cseicsner Otília), és a Spinoza parányi színháztermében a néző olyan intim közelségbe kerülhet a főszereplővel, mintha maga is a család tagja lenne. A színpadon szinte csak bőröndöket látunk, ütött-kopott koffereket, mintha a család lakásában már eleve minden be lenne csomagolva, mindig útra készen. Ezek a bőröndök aztán elkísérik a szereplőket a deportálástól a kivándorlásig, az atmoszféra nem változik.

Adam Meir (Mérő Ádám) Magyarországon született Izraelben felnőtt amerikai színész, aki most először látható magyarországi színpadon. Egyedül adja elő a történetet egy bundás füles sapkában, és

Miközben a kis kutyus farkát csóválva, vagy éppen a náci tisztre dühösen vicsorogva próbálja megérteni a körülötte zajló eseményeket, egy-egy szava, mozdulata és hangsúlya révén képes életre kelteni az összes szereplőt: az aggódó apát, a védelmező anyát, a fegyvert fogó nácit, a bátor lengyel partizánt, a jóságos Olgát, valamint a könyörtelen bevándorlási hivatalnokot.

A holokauszt történetének ilyen szokatlan nézőpontból való bemutatása valóban különleges élményt nyújt. Egy kutya szemén keresztül, aki hűséges társ és tanúja az emberi sorsoknak, egy mélyen emberi üzenet bontakozik ki. Bár elsőre furcsának tűnhet, hogy egy állat perspektíváján keresztül közelítünk meg ezt a tragikus eseményt, a barátság, az összetartozás és a hűség témái olyan érzelmi mélységeket érintenek, amelyek az emberi lélek legbelsőbb rezdüléseit ébresztik fel. A színházban ez az élmény még inkább felerősödik, ahogy a nézők együtt élik át ezeket a zsigeri érzéseket, és újraértelmezik a történelmet egy különleges, empatikus nézőpontból.