A magyar tank, amelynek célja az volt, hogy felvegye a versenyt a legendás T-34-essel - A honvédség egy könnyű harckocsit próbált nehézpáncélossá alakítani.

A harckocsizó fegyvernem megjelenése után minden, magára valamit adó haderő megpróbálkozott az új csúcsfegyverek beszerzésével. Hazánk esetében az első sorozatgyártott fecskével, a Toldi-harckocsicsaláddal korábbi cikkünkben foglalkoztunk. Most járjunk utána a Turánnak, a páncélosnak, amelynek az orosz gépszörnyekkel kellett volna megverekednie.

A svéd alapokon született 38M Toldi könnyűharckocsi megjelenésével a Királyi Honvédség szert tett az első, hazai gyártású tankjára, de az már az apró páncélos megjelenésekor teljesen nyilvánvaló volt, hogy ezzel az eszközzel nem igazán fogják tudni hatékonyan feltölteni a készleteket. A Toldi sem páncélvédettségben, sem tűzerőben nem felelt meg a kor kívánalmainak, a honvédség pedig csak felderítő és támogató szerepet szánt neki. A harckocsizó fegyvernem gerincét egy teljesen más járműnek, a Turánnak kellett volna adnia, bár ahogyan látni fogjuk, ez nem igazán sikerült.

Bár a honvédség kezdetben közepes, később pedig nehéz harckocsiként emlegette a Turán típusú páncélost, a harckocsi történetének gyökerei egészen más irányból fakadnak. A két világháború közötti Csehszlovákia, fiatal államiságával és területének méretével arányban, meglepően jelentős hadiiparral büszkélkedhetett, amely kiváló hírnévnek örvendett a nemzetközi színtéren.

Az LT vz. 35-ös könnyű harckocsi innen származik, és a második világháború korai időszakában Németország a Panzer 35(t) néven alkalmazta.

A cseh páncélos a harmincas évek közepén még a modern hadviselés egyik zászlóshajójának számított, hiszen nagy tűzereje, kiváló védelme és mozgékonysága megkülönböztette a korabeli járművek között. Éppen ezért logikus döntésnek tűnt a továbbfejlesztése; az eredeti harckocsi nem sokkal a háború kitörése után, mindössze két év leforgása alatt vált elavulttá.

A fegyverzet és a páncélvédettség fejlesztésével Csehszlovákia létrehozta az LT vz. 35-ös közepes harckocsi továbbfejlesztett változatát, a T-21-et. A német megszállás következtében csupán egy prototípus készült el a járműből, de ez máris felkeltette Magyarország figyelmét. Hazánknak 1940-ben sürgősen szüksége volt egy megbízható harckocsira, így a katonai teszteléseket gyors ütemben lebonyolították, majd megvásárolták a T-21 licenszét, annak ellenére, hogy már akkor is számos kétség merült fel a jármű terveivel kapcsolatban.

A honvédség által rendszeresített 40 M Turán tank egyedi átalakításokon esett át, amelyek jelentősen javították a harcászati képességeit. Az extra páncélzat megerősítette a gépjármű védelmét, míg a két önvédelmi géppuska magyar gyártmányú Gebauer modellekre lett cserélve, biztosítva ezzel a hazai ipar támogatását. A torony méretét megnövelték, lehetővé téve, hogy a lövegkezelő és a parancsnok mellett egy töltést végző katona is kényelmesen elférjen. A legszembetűnőbb változás azonban a fő fegyverzetet érintette:

A T-11 47 mm-es lövegéhez hazánkban nem állt rendelkezésre megfelelő lőszer, ezért egy alternatív megoldásként egy kisebb, 40 mm-es ágyút integráltak a toronyba.

Az extra páncélzat és a nagyobb torony miatt az eredetileg jónak mondható menettulajdonságok eléggé leromlottak, ezért a Weiss Manfréd-gyár addig fúrta-faragta a saját V8-as motorját, amíg sikerült kipréselnie belőle 260 lóerőt. Az új motornak hála megmaradtak a Turán menettulajdonságai, függetlenül attól, hogy a T-21-nél majd két tonnával nehezebb volt.

A honvédség annyira sietett a Turán rendszerbe állításával, hogy még a tesztek végső lezárása előtt megrendelt 230 tankot, majd egy év múlva újabb 309-et. A második gyártási sorozatot azonban nem tudták végigvinni, mert ekkorra már számos probléma és nehézség merült fel a konstrukcióval kapcsolatban.

Az alapvető problémát az jelentette, hogy 1941-ben a Turán már elavult konstrukciónak számított: a 40 mm-es harckocsiágyú gyenge volt, a legvédettebb pontokon is csak 50 mm-es, teljesen függőleges, költséghatékonyság miatt öntés helyett szegecseléssel készült páncélzat pedig nem jelentett komoly akadályt a modern harckocsiágyúknak.

A futó- és váltómű kérdése külön kihívást jelentett, hiszen ezek a rendszerek meglehetősen megbízhatatlannak bizonyultak.

A honvédség úgy határozott, hogy a páncélos erők modernizálása mellett teszi le a voksát.

Az új harckocsi iránti követelmények első pillantásra meglehetősen ésszerűnek tűntek: egy 75 mm-es harckocsiágyú beépítése és a páncélzat megerősítése szerepelt a tervben. A nehézség azonban abban rejlett, hogy a Honvédség mindezt úgy kívánta megvalósítani, hogy a harckocsi alapvető felépítése ne változzon meg jelentősen.

A mérnökök számára kihívást jelentett, hogy a komolyabb tűzerőt képviselő harckocsiágyút beépítsék az új, 41M névre keresztelt Turánba, mivel a toronyhoz nem nyúlhattak. Ennek eredményeként csupán egy rövid csövű fegyver került a harckocsi belsejébe, amelynek tűzereje nem felelt meg a kor követelményeinek. Eközben a nagyobb lőszer és az extra páncélzat jelentős súlyt jelentett, ami az amúgy is megbízhatatlan futóműre komoly terhet rótt. Ezen kívül a terepjáró képesség és a végsebesség is drámaian csökkent, így a harckocsi teljesítménye messze elmaradt az elvárásoktól.

A keleti fronton a harckocsik lépten- nyomon elakadtak, a szovjet tankokat pedig csak nagy ritkán tudták kilőni.

A védelem fokozása érdekében a németek által széles körben alkalmazott módszereket vették alapul, így köténylemezeket szereltek fel a lánctalpakat és a lövegtornyot védő rendszerekhez. Ezen konstrukciók hazai próbálkozások során, például a Toldik esetében, már korábban is megjelentek, azonban azok nem bírták el a megnövekedett súlyt. Fontos megjegyezni, hogy a köténylemez elsődleges feladata nem a háború korai szakaszában elterjedt keménymagvas páncéltörő lövedékek megfogása volt, hanem a páncélzatot áthaladó kumulatív töltetek hatástalanítása. Mivel a Turán motorja és futóműve már így is érzékeny volt a megnövekedett tömegre, ezért az extra páncélzat perforált acélból készült, hogy minimalizálja a súlynövekedést.

Apró érdekesség, hogy a közepes harckocsik között is gyengélkedő 41M-et a megnövelt lövegűrméret miatt a honvédség nehézpáncélosnak titulálta függetlenül attól, hogy egy korai szovjet T-34-es közepes harckocsival sem nagyon kelt versenyre.

A 41M-ből készült egy parancsnoki verzió is, amiből kiszerelték az egyik géppuskát, illetve a löveget, de a lövegcsövet egy fa makettel pótolták, hogy nehezebben legyen kiszúrható az értékes jármű. A mai napig nem lehet tudni, hogy a "Vezér Turán" valaha kikerült-e a gyártósorról.

A Királyi Honvédség tapasztalatai az 41M harckocsival végrehajtott első éles bevetés után gyorsan rávilágítottak a Weiss Manfréd mérnökeinek aggályaira a rövid csövű löveggel kapcsolatban. E felismerés nyomán végül a vezetés beleegyezett a harckocsi jelentős átalakításába. A tervek szerint a 43M modellt már komolyabb páncélzattal és a korabeli elvárásokat alig elérő, de hosszú csövű 75 mm-es löveggel szerelték volna fel. A mérnökök frusztrációját jól tükrözte, hogy a prototípushoz két különböző méretű lövegtornyot is terveztek: az egyik méretében megfelelő volt, míg a másik a "költséghatékonyság" jegyében jóval kisebb lett. A nagyobb torony túl nagy célpontot jelentett volna, míg a kisebb modellben a legénység elhelyezése szinte lehetetlenné vált.

Végül a szövetséges bombázások és a nyersanyaghiány megpecsételte a 43M sorsát, a Toldi III-hoz hasonlóan az sem került soha sorozatgyártásra.