A paradicsomos káposzta most, a friss zsenge zöldségből készült változata igazi ínycsiklandó élvezetet nyújt!

Tudjuk, hogy az emlékeinkben élő menzás paradicsomos káposzta felülmúlhatatlan, de azért mi teszünk most egy próbát!

A paradicsomos káposzta egyik legfőbb inspirációja az idei fiatal zöldség. A boltok polcai és a piaci zöldségstandok mostanra már roskadoznak a csodás, friss és ropogós zöld káposztától, amely már idén megérkezett – éppen erre vártunk!

Nagy mázli, hogy a magyarok többsége a menzán nőtt fel, így azoknak is szerencséjük volt a honi konyha remekeihez, akinek az anyukája nem volt éppenséggel a konyha ördöge. Mellékhatásként ugyanakkor az történt, hogy a magyar konyha remekeire többségében ma már úgy gondolunk, hogy tipikus napközis étel, és hát erre a tudati transzformációra a legékesebb példa: a paradicsomos káposzta.

Még a legnagyobb gasztronómák is egyből rávágják, hogy mi volt a köret: természetesen fasírt. Igazán remek választás, hiszen még ma is összefut a nyál a szánkban, ha csak eszünkbe jut. Persze a paradicsomos káposzta mellett nyugodtan fogyaszthatunk sült kolbászt, főtt húst, vagy akármit, sőt, nem is tartanám bűnnek, csupán annyit mondanék, hogy olyan lenne, mint karácsony estéjén nem a Reszkessetek, betörők!-et nézni a tévében. Nyilván megtehetjük, de mindenképpen szokatlan élmény lenne.

A paradicsomos káposzta gyakorlatilag pont úgy készül, mint általában a főzelékek, azzal a különbséggel, hogy víz helyett paradicsomlével öntjük fel a káposztát, ráadásul, ha ügyesek vagyunk, még a rántáshoz sem kell külön serpenyőt összekenni, mert ugyanabban a fazékban megoldjuk a sűrítést is. Technika kérdése, az eredmény pedig éppen ugyanolyan lesz.

Most már csak annyit kell kitalálni, hogy mennyi cukorra van szükségünk ahhoz, hogy igazán a saját ízlésünkhöz igazítsuk az ételt. Szerencsére ezt mindenki a saját tányérján állíthatja be. Az ízeket savanykásabbra is formálhatjuk, és bátran megbolondíthatjuk borssal, akár többé, akár kevésbé. Ráadásul nincs is mit szégyellnünk, ha az édes ízeket részesítjük előnyben, és kedvünkre cukrozzuk!

A tányéron persze a legtöbben utáncukrozzák maguknak, hiszen a menzakajának az volt a lényege, hogy tízből kilenc gyerek megegye, amit leginkább a cukorral tudtak elérni. Ez a szokás eléggé gyökeret vert a lelkünkben, mondhatjuk, hogy ízlésformálóvá vált, amivel vagy együtt élünk, vagy megpróbáljuk megváltoztatni. Döntse el mindenki maga.