Az állam és a szakszervezet vállvetve támogatta a nyaralás költségeinek jelentős részét.
A külföldi utazások helyett a szocialista állam támogatásának köszönhetően a Balaton nyújtotta a pihenés és feltöltődés lehetőségét.
A dugig tömött kartonfalú bőröndöt már előző este kisebb-nagyobb veszekedés kíséretében sikerült lezárni. A Trabant, a Wartburg, a Dacia tisztára mosva várta a másnapot, vagy ha autó nem volt, a jó előre megvett vonatjegyek sorakoztak a dohányzóasztalon - csak itthon ne felejtsük! Hajnalban aztán hangos csörömpöléssel indult el a munkáscsalád a Balatonra, gyakran nem is saját, hanem állami kölcsönzőből bérelt gumimatraccal. Amelyik szomszéd addig nem értesült róla, már az is tudta, hogy Kovácséknak megint sikerült szakszervezeti beutalót kapniuk a magyar tengerhez. És persze irigykedtek, de hát a Józsinak biztosan jó összeköttetései lehetnek.
Mert hogy a szocializmus évtizedeiben nem pénztől, hanem a kapcsolatrendszertől és a szerencsétől függött, hogy ki nyaralhatott, kinek jutott hely az olcsó vállalati és szakszervezeti üdülőkben. A Balatonnál az ötvenes években először még az egykori arisztokrácia és polgárság államosított villái váltak rövid idő alatt a munkás családok nyaralására hivatott tömeges üdültető helyekké.
Később társadalmi munkában, kommunista szombatokon épültek az egyszerű kivitelezésű, szolidan felszerelt vállalati nyaralókomplexumok. Sokszor csak bungalók, közös ebédlővel és a közösségi élet helyszínét biztosító külön épülettel, a társalgóval. Itt volt az egyetlen tévé az üdülőben, ahol esténként együtt néztük a Ki mit tud-ot vagy a Derricket.
Ezek a szocialista állami üdülők sokszor inkább milicista intézményekre vagy iskolai táborokra emlékeztettek, semmint a modern vendégházakra, vagy akár a hotelekre. A házirend szigorúbb volt, mint a vendégek kényelme: például az étkezés pontos időpontjai rögzítve voltak, így az egyik turnusnak például délben kellett ebédelnie, míg a másiknak 13 órától volt lehetősége az étkezésre. Mindezt azért, mert az üzemi konyhára emlékeztető ebédlő férőhelyei nem tudták kiszolgálni a beutalt családok számát.
Óh, azok a régi, varázslatos balatoni nyarak! - így nosztalgiáznak a mai negyvenen túliak, de biztosan megdöbbennének, ha a pénzükért mostani körülményekkel találkoznának. Összeráncolnák a homlokukat, ha az apartmanban vagy a hotelben nem ők lennének az urak, hanem a gondnok feleségének reggeli hangulata határozná meg a napjukat, és kényelmetlenül kellene a fal mellett suhanva navigálniuk a hisztik és a szeszélyek dzsungelében.
A pártállam idején a munkásosztály nyaraltatása igazi presztízskérdéssé vált, azonban a rendelkezésre álló források miatt ezt is úgy alakították ki, mint az üzemi étkeztetést vagy a házgyári lakótelepeket – gazdaságosan és minimalista módon. A nyaraló munkás sok helyen még a reggeli, ebéd vagy vacsora kiválasztásának jogát sem élvezte; amit elé tettek, azt kellett fogyasztania, akárcsak az iskolai vagy gyári menzán. Legjobb esetben A és B menü közül lehetett választani, de hamarosan az egyik biztosan eltűnt a kínálatból.
Mégis mindenki kiválasztottnak érezhette magát, ha eljutott ide szakszervezeti beutalóval - így hívták a papírt, ami feljogosította a dolgozót, hogy családjával eltöltsön egy-két hetet a balatoni üdülőben. Ez volt akkor a tényűzés netovábbja, mivel a külföldi utazás, akár csak a jugoszláv tengerpart is tényleg a csókosok illetve a tehetősebbek kiváltsága volt. Mindenki másnak maradt a Balaton.
Nem ismerték a kényelmet, így számukra igazi luxusnak számított, ha a gyerekes családokat egy kollégiumra vagy munkásszállásra emlékeztető, egyetlen szobába helyezték el. Ezekben az egyszerű szobákban sokszor nem volt külön vécé vagy fürdőszoba, a lakók kénytelenek voltak megosztani a közös zuhanyzókat és mellékhelyiségeket, ahol mindenki intézte a magánügyeit. Ugyanakkor az árak szinte nevetségesen alacsonyak voltak, így a legkevesebbet kereső segédmunkás is könnyedén megengedhette magának ezt a lehetőséget, hiszen az állam és a szakszervezet a költségek jelentős részét átvállalta. Valójában egy átlagos család otthon talán még többet költött a mindennapi megélhetésre és rezsire, mint amennyit a támogatott nyaralásért kellett fizetnie.
Aki hoppon maradt a turnusok elosztásakor, mert nem volt jóban a szakszervezetissel, vagy előző nyáron már kapott beutalót, és semmiképp nem akart otthon maradni a szabadság alatt, magánházban vehetett ki drágán szobát, ha volt rá pénze. A többségnek nem volt. Zimmer frei - azaz szoba kiadó táblákkal voltak tele a balatoni házak a hetvenes nyolcvanas évektől. Nem is a hazai vendégkört célozták áraikkal, hanem az Ausztriából illetve az NSZK-ból érkezett pénzes turistákat, utóbbiak közül sokan a magyarországi vakáción találkozhattak az NDK-ban rekedt rokonokkal.
