Gálvölgyi János úgy véli, hogy már nem szükséges a közszolgálati televízió számára.

„Azt gondoltam, talán tévedek a számokkal” – Rácz Jenő teljesen megdöbbent, amikor megtudta, mennyit kér egy szakács a munkájáért.

A színész május 26-án tölti be a 77. életévét, és érdemes róla nem csupán múltbeli emlékekként beszélni. A színház, valamint a világot jelentő deszkák ma is a legfőbb menedéket jelentik számára, segítve őt abban, hogy halhatatlanságát megőrizze.

Lelkesedése és alázata lenyűgöző, ahogy arról beszél, hogy a mindig telt ház előtt fellépő Pintér Béla társulatának tagja lehetett. A közönség nagy örömére még mindig színpadon áll, és élvezheti a közönség szeretetét, de én mégis feltenném a kérdést: nem érzi úgy, hogy hiányzik a televíziózás? Hiszen generációk nőttek fel úgy, hogy Gálvölgyi János mindig ott volt a képernyőn, és megannyi emléket ébresztett bennük.

- A régi idők televíziózása és a mai korszak közt szinte összehasonlíthatatlan a különbség. Valaha a tévéjátékok és szórakoztató műsorok virágkorukat élték, és milliók figyelték őket izgatottan. Egyetlen csatorna dominálta a képernyőket, és aki ott feltűnt, az szinte azonnal népszerűvé vált. Ma viszont már nem is tudom, hány csatorna közül választhatnak a nézők. A műsorok, az elvárások teljesen átalakultak, és úgy érzem, hogy számomra már nincs hely ezen a téren, sőt, már fel sem keresnek.

Voltál valaha az MTVA Kunigunda utcai székházában? Érdekes, mert régebben sokszor meghatározó szereplője volt a Magyar Televíziónak.

Még sosem jártam ott. Valamiért úgy tűnik, a köztévé nem érdeklődik irántam.

Hogyan befolyásolja ez a helyzetet?

- Sehogy. Hofi Géza emlékéről mintha megfeledkeztek volna. Pedig neki már régóta legalább hat szobrot kellene állítani valahol, hogy méltóképpen megőrizzük emlékét. A köztévé műsora, a "Hogy volt?", a régmúlt idők nagyjairól beszél, de a kérdezők sokszor olyanok, akik sosem találkozhattak Márkus Lászlóval, Latinovits Zoltánnal, Sinkovits Imrével vagy Ruttkai Évával – és még sorolhatnám a kivételes tehetségeket. Nincs bennem hiányérzet, de azért egy kicsit fura, hogy a Kunigunda utcai épület portása soha nem köszöntött még rám.

Mi a helyzet a filmezéssel és a mozival? Simon bá karaktere igazi mestermű volt a Csinibabában, és amikor megpróbáltam felidézni az életének filmkockáit, rá kellett jönnöm, hogy alig akadt olyan emlékezetes szerep, mint az övé. Mindössze nyolc játékfilmben láthattuk őt, de minden egyes alakítása maradandó nyomot hagyott.

Néha úgy éreztem, mennyire izgalmas lenne egy-egy filmben szerepelni, nagy nevek oldalán a kamera előtt állni. De az igazság az, hogy a televíziózás minden vágyamat kárpótolta. Persze, lehet, hogy jó dolog, ha az embert egy hatalmas, légkondicionált teremben nézik, miközben nem popcorn-t majszol, hanem pacalt falatozik, de ez már egy másik univerzum számomra, aminek nem sok köze van az én világomhoz. Régen volt egy álmom, vagy inkább egy szerepálmom: szerettem volna egy olaszos, könnyed, szórakoztató sorozat főszereplője lenni. Többször is találkoztam egy dramaturggal, akivel izgalmas ötleteket beszéltünk meg. Aztán újabb megbeszélések következtek, de három hónap elteltével kénytelen voltam elengedni az egészet, mert a kolléga nyomtalanul eltűnt.

Május van, hideg és szélfútta, miközben most itt beszélgetünk. Két éve ilyenkor, ha jól rémlik, a Palatinus vizében már sokan fürdőztek, míg Ön az intenzív osztályon feküdt, és egy egész ország aggódott az Ön egészségi állapotáért.

- Jaj, ezt már hagyjuk! Annyi hülyeség jelent meg rólam, hogy nem győztem megcáfolni. Akadtak, akik megkérdezték, mikor megyek Balatonfüredre, a szívkórházba, miközben a szívemnek semmi baja nem volt. Bakteriális fertőzést kaptam, ami bárkivel előfordul. A koromhoz képest jól vagyok, és ami a legfontosabb: még bírom a XXI. század diktálta iramot. Vagyis: színpadra tudok állni. S ezt addig teszem, amíg nem kiabál be valaki a nézőtérről, gúnyos kacajjal: ez a vén trotty mit keres ott, a színpadon?

Ha a játékfilmek listáján mindössze nyolc cím szerepel, a paródiák száma viszont eléri az 53-at, úgy tűnik, hogy a statisztikák nem hazudnak. De ez csupán a jéghegy csúcsa, hiszen a színészkedés terén még rengeteg más területet is bejárt. Rádiójátékokban is aktívan részt vett, s ha a felkérés megérkezett, szinkronizálni is hajlandó volt. Például a Derrick című sorozatban ő adta a hangját Harrynek, a vonzó nyomozónak. Ráadásul, ha jól értesültem, még személyesen is találkozott ezzel a karakterrel.

Megdöbbentő és emlékezetes pillanat volt az, amikor Budapestre látogatott a Derricket megformáló Horst Tappert, valamint a Harryt megtestesítő Fritz Wepper. Bemutatkoztunk egymásnak, és közösen kortyoltunk el egy korsó sört. Aztán egyszer csak azt kérdezte tőlem, hogy délután elmegyünk-e lovagolni. Csupán meglepetten néztem rá, és közöltem vele, hogy lovaim sajnos nincsenek. "De hát kastélyod csak akad?" – faggatott tovább, s amikor ezt is cáfoltam, azt hitte, hogy csak tréfálkozom. Az igazi döbbenetet azonban az arcán láttam, amikor elárultam neki, hogy este a színházban lépek színpadra. "Hát neked erre tényleg szükséged van...?" – kérdezte vissza, hitetlenkedve.

Ha már a nosztalgiázásnál tartunk, érdemes megemlíteni, hogy valóban megdöbbentő, milyen komoly fenyegetéseket kapott, amikor Isaurát, a brazil rabszolgalány karakterét kifigurázta.

Néha olvasom, hogy a kollégák tucatjával kapják a szerelmes leveleket a lelkes rajongóktól. Nos, én is büszkélkedhetek egy hasonló mennyiséggel, bár az én leveleim egészen más hangulatúak voltak. Pedig egy paródiáról van szó, amit Árkus József jegyez, és bevallom, én addig még csak egyetlen epizódot sem láttam az itthon rendkívüli népszerűségnek örvendő Isaura-sorozatból. Aztán hirtelen brazil rabszolgalány lettem, amiért sokan megvetettek. De Lucélia Santost, a brazil színésznőt kivéve, aki amikor Magyarországra látogatott, látta a paródiát, és hangosan nevetett rajta.

Jó néhány hazai híresség bőrébe bújt, és talán akadt, aki eleinte rossz néven vette mindezt, de soha nem szerzett ellenségeket ezzel. Ma lenne olyan, akit örömmel parodizálna?

Ahhoz, hogy valakit hitelesen utánozni tudjunk, először is valakivé kell átalakulni! Rózsa Gyuri, Vágó István és Juhász Előd a maga idejében országos népszerűségnek örvendett a műsoraikkal. De vajon van ma ilyen jellegű karakter a képernyőn? Az esetek többségében olyan arcokat látok, akiket nem is kell már parodizálni, mert ők maguk már a saját karikatúráik. Ha egy nevet emelhetnék ki, akit igazán elismernék és nagyra értékelek, az Bödőcs Tibor lenne, a humor világában ő az, akinek a munkássága valóban figyelemre méltó.

Nem hiányzik a Madách Színház, hiszen az életének jelentős részét ott töltötte el.

- Jó ideje nem jártam ott, s bevallom, nem is hiányzik. Sem színészként, sem nézőként. Nem volt könnyű feldolgozni, hogy a Madách Imre nevét viselő teátrumból egyszer csak musical-, zenés színházat csináltak. Be kellett látnom, hogy én nem vagyok Fred Astaire, sem énekelni, sem táncolni nem tudok, különösen nem ebben a korban.

Majka megköszönte, hogy elszavalta a Csurran-cseppen című számát?

- Talán ismerősnek tűnünk a Heti Hetesből, de nem, nem alkotunk párt. Az igazat megvallva, a köszönet elmaradása nem lepett meg; nem is vártam tőle. Emlékszem, hogy korábban Kis Grófo egyik dalát is előadtam, ahogyan az 1968-as Ki mit tud?-ban való fellépésem után a korabeli slágereket is.

Szerinted van még keresnivalója a Heti Hetesnek a hazai televíziózás világában?

Biztos vagyok benne, hogy a helyzet nem változott, hiszen jelenleg is próbálnak hasonló műsorokat létrehozni. A stúdióban ülve hárman, négyen vagy akár öten is jelen vannak. Úgy vélem, hogy nem csupán véleményeket formáltunk, hanem szórakoztatást is nyújtottunk a közönségnek. A mai Magyarország tele van gyűlölettel és gyűlöletkeltéssel, így bőven akadna témánk. A régi barátok közül Farkasházy Teddyvel olykor valóban megosztjuk egymással a gondolatainkat. Azonban a csapatból talán Hernádi Jucussal tartom a legszorosabb kapcsolatot.

Olykor karakteres véleményt formál a körülöttünk lévő világról és az országról, amelyben élünk. Pártunk és kormányunk most már törvénnyel próbálja megvédeni a szuverenitásunkat. S tényleg az átláthatóság jegyében kérdem, elképzelhetőnek tartja, hogy a nyíltan kormánykritikus Pintér Béla társulat valamelyik előadását betiltják?

- Gondoltuk volna egykoron, hogy aszfalt borítja majd a földutat? Hogy a vonalas telefont maroknyi mobil váltja, és az ember majd eljut a Holdra? Láthatja, bármi megtörténhet!

Hisz abban, hogy egyszer itt, a Kárpát-medencében véget ér a gyűlölködés, hogy nem bélyegzi meg magyar a magyart?

- Egyszer. Talán. Valamikor. A napokban a kezembe vettem a Bibliát, s azt olvastam benne, hogy Noé 600 éves volt, amikor elkezdte építeni a bárkát. Van még időnk a változásokhoz.

Gyakran és jelentős mértékben bírálják a véleményformálásáért?

Az utcán, szemtől szemben, sosem vállalnám be. Az online tér viszont más tészta, ott sokkal merészebbek az emberek. Én pedig úgy gondolom: ha már egyszer kiálltam a sarokra, akkor el kell fogadnom az örömlány szerepét.