Ikrek életét mentette meg a híres író, Nemere István, aki mentősként is tevékenykedik. Az eset különösen emlékezetes volt, hiszen a gyors és szakszerű beavatkozásának köszönhetően mindkét kisgyermek biztonságba került. Az írói tehetsége mellett a hősies c

Röviden az előzményekről: az egész országot megdöbbentő riportban Nemere István, mint egykori mentőápoló, nyilvánosságra hozta a mentőszolgálat belső, titkos felhívását, amelyben üzemanyag-spórolási versenyt hirdetett a mentőseinek, akik ezért, persze jutalom fejében, sürgős esetekben sem nyomták kellően a gázpedált, ami miatt a súlyos betegekkel nem értek be időben a kórházba, s ez többüknek bizony az életébe került. Az említett esztergomi Gerstmajer-ikrek is így járhattak volna, ha a mentős-író nem avatkozik be. Így írt erről Két deci benzin című az Élet és Irodalomban (ÉS) 1977-ben megjelent riportjában:

Esztergomból sürgős útra indultunk: a tatabányai megyei kórház koraszülött osztályára kellett eljuttatni két apró ikertestvért. Alig születtek meg, az inkubátor már felfűtve várta őket, gyorsan bepakoltuk őket a mentőbe, és irány. Az út felénél azonban váratlan fordulat történt: az inkubátor hőmérséklete csökkenni kezdett. 35, 34, 33 fok… és ezzel párhuzamosan a kisbabák testhőmérséklete is. Beavatkozásra nem volt mód, hiszen még orvos sem tartózkodott a közelben, aki segíthetett volna. A megoldás csak egy volt: minél gyorsabban elérni a koraszülöttosztályt. A mentő azonban csak 70 km/h sebességgel haladt, sokszor még ennyivel sem. A sofőr valóban igyekezett, de a sziréna hangja sem segített rajtunk. A 60 kilométeres táv megtétele pontosan egy órát vett igénybe. Amikor végre megérkeztünk, az inkubátor hőmérséklete mindössze 26 fokra csökkent – aki ért hozzá, az most biztosan sóhajtott. Ha a következő 5-10 perc még elhúzódik, két kicsi halottal érkezünk. Másnap már csak egy dolog járt a fejemben: beadni a felmondásomat.

A Gerstmajer ikrek, Anita és Terézia (Zia) 1976. január 7-én látták meg a napvilágot, és azóta is kiváló egészségnek örvendenek. Az élet különös iróniája, hogy mindketten az egészségügy területén dolgoznak, és három-három gyermeknek adtak otthont. Ám eddig semmit sem sejtettek arról, hogy életüket egy neves személyiség mentette meg.

Soha nem olvastuk az ÉS-ben. Azonnal utánajártunk Nemere István címének, és írtunk neki egy levelet, amelyben kifejeztük hálánkat, hogy közel öt évtizeddel ezelőtt mindent megtett, hogy megóvja az életünket! Én nyolc hétig kezeltek Tatabányán tüdőgyulladással és alacsony testsúlyom miatt, míg Zia két héttel korábban térhetett haza. Én másfél kilóval, ő pedig húsz dekával nehezebben láttam meg a napvilágot a hetedik hónapban...

- Évtizedeken át nem sejtettünk semmit erről a Nemere-akcióról, a viszontagságos utunkról - kezdte el a szót a tíz perccel idősebb nővér, Terézia. - Anyukám, a halála előtt nem sokkal, csupán annyit említett, hogy "majdnem kihűltetek, mire a mentőautó végre a kórházhoz ért". De hogy ez a helyzet ennyire súlyos volt, és hogy az esztelen üzemanyag-spórolás miatt könnyedén a mentősök versenyének áldozataivá válhattunk, arról csak most, a riportot olvasva szereztünk tudomást. Mondanom sem kell, hogy kirázott a hideg a gondolattól!

Milyen módon reagált az író a jelentkezésükre?

István örömmel fogadta a látogatásunkat, és meghívott minket otthonába, amit boldogan elvállaltunk. A levelezés október végén zajlott, míg a találkozónk november 5-én valósult meg. Akkor még nem sejtettük, hogy szinte az "utolsó pillanatban", pár nappal a távozása előtt találkozunk a megmentőnkkel, aki a 80. születésnapját ünnepelve búcsúzik az élettől. Judit felesége finom töpörtyűs pogácsával és túrósbatyuval várt minket, ami igazán kedves gesztus volt. István rendkívül barátságos volt, büszkén megmutatta nekünk a dolgozószobáját, és elmondta, hogy már alig van hely az alsó polcokon a következő könyveinek. Az étkezőben eltöltött egy-két óra alatt mesélt arról is, hogy azért, hogy ne fázzunk, a kabátjával takart le minket. Azt is megosztotta velünk, hogy a mentősofőrt egyre türelmetlenebbül kérlelte, hogy gyorsabban hajtson, de a sofőr nem volt hajlandó jobban a gázra lépni. Úgy tűnik, a két deci benzin fontosabb volt neki, mint a mi életünk... Búcsúzáskor természetesen meghívtuk Istvánékat Esztergomba, hogy viszonozzuk a kedves vendéglátást. Sajnos, a legnagyobb sajnálatunkra, ez soha nem valósulhat meg, mert pár nappal később érkezett a szomorú hír a haláláról, ami teljesen letaglózott minket.