Interjú Oláh Anna művésszel: Az Alvószínház világának és a művészet átalakulásának mélyebb rétegei Az alkotói világ sokszínűsége és a művészet határainak folyamatos átlépése mindig is lenyűgözte a közönséget. Oláh Anna, az Alvószínház egyik megálmodója é
Oláh Anna számára az alkotás és a művészet mindig is középpontban állt, ugyanakkor a műfajok és technikák folyamatosan új formákat öltenek, folyvást átalakulnak.
Oláh Anna művésznővel az Anna Grand Hotel bárjában folytattunk izgalmas eszmecserét az Annák Éve beszélgetéssorozaton belül. A következő napon már két Alvószínház előadásra készültek, melyek a Festetics-kastély lenyűgöző báltermében kerültek megrendezésre. November 5-én pedig, mint a koronát a tortán, megnyílt legújabb önálló kiállítása, az APOLLO, a Hybridart varázslatos fényárban úszó tereiben. Az alkotások színek kavalkádjával, évszázadok bölcsességével és egy jó adag intuícióval, valamint pimasz lazasággal telítettek.
A képzőművészet világában gyakran hagyod, hogy a pillanat ihletét kövesd, előrajzolás vagy részletes tervezés nélkül. De vajon a táskákkal való munkád során is ilyen szabadon alkotsz? Ez a terület mégiscsak megkívánja a precizitást és a gondos tervezést, hiszen minden egyes részlet számít, és az illesztések tökéletessége elengedhetetlen a végeredmény szempontjából. Mennyire befolyásolja ez a struktúra a kreatív folyamatodat?
Persze! Most éppen egy táskán dolgozom, és rendkívül frusztráló tud lenni, amikor elsőre nem áll össze. Ilyenkor gyakran félreteszem néhány napra, hogy távolabbról tudjak ránézni - de olyan is előfordul, hogy végleg elengedem, és soha többé nem nyúlok hozzá. Olyan ez, mint egy extrémsport: érzelmileg felfokozott állapotban kell lennem, különben nem működik megfelelően. Minden munkafolyamatomnak flow-élményben zajlania, mert ha megpróbálok tudatos kontrollt gyakorolni, az azonnal megbénítja az egész folyamatot. Egyszerűen nem működik, ha túlgondolom.
Az arcaidban gyakran felbukkan a művészettörténet klasszikus elemeinek hatása, mint például a "legjellemzőbb felületek törvénye" vagy a voluta csigavonalak. Mennyire merítesz a hellászi vizuális kultúrából, és hogyan formálják ezek az elemek a munkáidat?
Számos ikonográfiai hatás ér, és több kortárs kedvenc festőm is inspirál, de különösen vonzódom mindahhoz, ami a görög mitológia világából vagy a klasszikus arányok harmóniájából fakad. Sokan például Alekos Fassianos munkáival vonják párhuzamba az alkotásaimat, hiszen ő is a letisztult, dinamikus vonalvezetés révén mesél el komplex történeteket. Az én festményeimen is gyakran fellelhető az egyvonalas gondolkodás, ám jellemzően megszakítom ezt a vonalat, nem viszem végig egyetlen húzással, mert ez már túl szigorú kereteket adna a kreativitásomnak.
Az ábrázolási stílusom gyökerei a rajztanulás időszakára nyúlnak vissza, ahol egy kulcsfontosságú feladat a kroki volt. Ez a gyors, egyvonalas rajzforma nem csupán a mozdulatok rögzítésére szolgált, hanem arra is, hogy a modell karakterének lényegét megragadja. Ez a gyakorlat mindig is különösen közel állt hozzám. Később természetesen elsajátítottam a szén használatát, az árnyékolás technikáit, és a színek játékával is megismerkedtem. Ma is olajfestékekkel alkotok, de számomra a rajz mindig is a legközvetlenebb és legautentikusabb kifejezési forma maradt.
Azt mesélted, hogy a hétköznapi műterem atmoszférája ihlette meg az útirajzok installációját. Mi áll ennek a háttérében? Milyen élmények, pillanatok vagy benyomások vezettek el az alkotás ezen formájához?
Volt ötven rajzom, amelyeket nagyon szerettem volna kiállítani, viszont sokáig nem találtam rá a megfelelő megjelenítési formára. Hónapokig küzdöttem vele, mert semmi nem tűnt igazán hitelesnek. Egyszer csak átjött a kollégám, András (WaldronÚr), látta, hogy épp a keretezéssel próbálkozom - odanyúlt a műteremben egy összefestékezett, régi fadarabért, és odatette az egyik rajz mögé. Azt mondta: "Én ezt csak így lazán ráraknám." Különösen fontos volt, hogy ezek ne kerüljenek üveg mögé, mivel ebben a térben és kiállítási szituációban nem igénylik a zártságot, távolságtartást vagy épp reprezentativitást. Az volt a legfontosabb, hogy a rajzok minél szabadabban, szinte lebegve jelenjenek meg.
A műveid körül mindig egy ragyogó, boldog aura terjeng, mintha az alkotásaid szívből jövő örömmel lennének átitatva. Az alkotási folyamatodat sokféle hangulat befolyásolja, és különösen érdekes látni, hogyan reagálsz a szomorú pillanatokra. Ezekben az időszakokban talán a fájdalmad vagy a melankóliád mélyebb inspirációt nyújt, lehetőséget adva arra, hogy kifejezd azokat az érzéseket, amelyeket máskülönben talán elrejtenél. Az érzelmek ábrázolásában rejlik a művészet ereje, és a szomorúság sokszor mélyebb, gazdagabb rétegeket adhat a munkáidhoz, amelyeket a boldogság pillanatai nem tudnának megadni. Hogyan formálod át ezeket az érzéseket a vásznon vagy a papíron?
Nem igazán jellemző rám a szomorúság - ha őszinte akarok lenni, egyszerűen nincs időm szomorúnak lenni. A negatív érzelmek közül talán az aggodalom, a feszültség vagy a stressz üti fel a fejét a hétköznapokban. Ilyenkor persze nem könnyű elkezdeni rajzolni: egyszer egy csodálatos taverna teraszán ücsörögtem, és éppen valamilyen hétköznapi probléma nyomasztott, amiért képtelen voltam inspirált állapotba kerülni. Ezekben a szituációkban ösztönöznöm, sőt, már-már kényszerítenem kell magamat az alkotásra. Minden nap kézbe kell vennem a ceruzát és a papírt - így érzem igazán, hogy azt a feladatot végzem, amiért itt vagyok. Ha kimarad egy nap, elvesztettem azt az időt, amit gyakorlással tölthettem volna.
A színtömegeket is olyan gondosan formálod, mint a vonalaidat? Engeded, hogy a megérzéseid irányítsák a kezed mozdulatait?
Ezeknél a kis tájképeknél - vagy általában az útirajzoknál - az a célom, hogy a lehető legegyszerűbb módszerekkel, legkevesebb beavatkozással rögzítsem a formákat és a benyomásokat. Hihetetlenül nehéz egy-egy színt "csak úgy" lazán elhelyezni a papíron, szinte észrevétlenül érinteni a felületet az ecsettel. Ez a kép például mindössze harminc másodperc alatt készült el, de akad olyan is, amin három percig dolgoztam, és már túl soknak érzem, mert egy ponttól már nem az ösztön vezeti a kezemet.
Szerintem a legtöbben ott rontják el - legyen szó akár festészetről, akár bármilyen más alkotásról -, hogy túlcsinálják. Pont ezért gondolom azt, hogy minden egyes nap rajzolni kell - nem feltétlenül azért, hogy szebbek vagy precízebbek legyenek a vonalaid, hanem hogy tudd, mikor kell megállni.
Érzékeled a változást a műveidben? Úgy tűnik, hogy a görög kultúra egyre inkább megjelenik a rajzaidban, mióta az éved felét Görögország varázslatos tájain töltötted.
Úgy gondolom, hogy ez egy folyamatos fejlődés. Ha visszatekintek, hogy öt évvel ezelőtt hogyan alakítottam meg egy arcot, már akkor is teljesen más volt a stílusom - a vonalvezetés, a karakterek... minden idővel változik, finomodnak. Ez új élményekhez vezet, hiszen régebben sosem gondoltam volna, hogy egyszer tájképeket fogok festeni. A görögországi életem azonban jelentős hatással volt rám: egyszerűen csak leülni, belemerülni egy naplementébe, figyelni a színeket, majd készíteni egy apró, szinte jelentéktelen vázlatot - ez hihetetlenül megnyugtató élmény számomra.
Olyan élmények, mint a vizuális naplórészletek vagy emlékképek – nem célom a dokumentarista precizitás, de elengedhetetlen, hogy megörökítsem azt az érzést, ami éppen áthatott. Sokkal intenzívebb a kapcsolat, amit a látvány és az érzéseim között tapasztalok, mint egy egyszerű fénykép készítésekor. Az egész arról szól, hogy hogyan tudom megélni a pillanat varázsát, és hogyan maradhatok jelen a mostban.
Korábban említetted, hogy a vonal a mindened, ugyanakkor a művészi tevékenységed egyik fontos szelete a térbeli alkotás, a táskakészítés - természetesen itt is tetten érni a rajzaidat, hol negatív, hol domború díszítőelemként. Tervezed, hogy a kétdimenziós mintákat később teljesen átemeled háromdimenzióba?
Abszolút, ez már egy jó ideje megfogalmazódott bennem, de ehhez a megfelelő műterem, idő és elmélyülés szükséges, ami most pillanatnyilag nem áll rendelkezésre az életemben. A tükrök például előtanulmányai egy nagyobb lélegzetvételű, épületléptékű műnek, amelyet szívesen megvalósítanék egy kollaboratív projekt részeként, építészekkel karöltve.
A szobor számomra mélyen összefonódik a kert varázsával is. A kertek szépsége mindig is lenyűgözött, és régóta dédelgetem azt az álmomat, hogy ezek a vonalak egyszer egy csodás természeti környezetben formát öltsenek. Emellett a fény játéka is régóta foglalkoztat; a tükrökön megjelenő ragyogó vonalak különösen megérintenek, hiszen úgy tűnik, mintha a világ lelkét tükröznék vissza.
Itt lép színre a kiállításod névadója, Apollón, a fény istene, aki elhozza magával a világosságot és a kreativitást.
Természetesen! Íme egy egyedi átfogalmazás: Igen, az előző kiállításom az Artemis címet viselte, aki a görög mitológia szerint Apollón ikertestvére. Artemis a hold istennője, míg Apollón a nap, a fény, a tudás és az irodalom megtestesítője. Ezért természetes választás volt számomra, hogy most Apollón nevét vegyem fel. Az új anyag szoros kapcsolatban áll a korábbi tárlattal, és bizonyos elemei – mint például a három tükör, amelyet a nyári miszlai művésztelepen készítettem – tökéletesen illeszkednek ehhez a gondolati vonalhoz.
Ez az inspiráció már két-három éve folyamatosan jelen van az alkotásaimban. Ennek egyik oka, hogy Mykonos szomszédságában, mindössze öt kilométerre fekszik Délos szigete, egy lenyűgöző régészeti terület, amely múzeummal büszkélkedhet, ám mindenféle kényelmi szolgáltatás - mint például kávézók vagy boltok - nélkül.
Ha Miszlát említed, eszembe jut, hogy évekkel ezelőtt, a képzőművészeti világban, közös barátaink révén találkoztunk. Azóta időnként együtt dolgozunk a Miszlai művésztelepen, ahol a közös alkotás öröme mindig új inspirációt ad.
A miszlai művésztelep alapítói nagyon jó barátságban voltak a szüleimmel - ők is művészek -, régóta ismerték egymást a solymári, illetve érdi művészközösségen belül. Én már szinte belenőttem ebbe a közegbe, azóta is minden évem egyik csúcspontjaként tekintek a kastélyban töltött egy hétre. Miszla mellett a Kecskeméti Alkotóházban is megfordulok időről-időre. Ez eredetileg is műteremháznak épült, fantasztikus terekkel rendelkezik, amelyeket időszakosan ki lehet bérelni.
Gyakran elgondolkodom rajta, hogy egy kiállításra való felkészülés érdekében elvonuljak néhány napra, teljesen egyedül. Az alkotóközösségünk rengeteg csodás élménnyel ajándékozott meg, hiszen például az alvószínházi előadásunk első mondatai is ott születtek, amikor Angi modellt állt nekünk, miközben a szövegeket írta. Ezek a műteremben végzett munkák rendkívül fontosak számomra. Bár van egy bőrdíszműves műhelyem, egy boltunk és otthon is berendeztem egy mini-műtermet, mégis ritkán adódik alkalom, hogy egy 4x4 méteres vászonképet készíthessek.
Miként képes vagy ennyire zökkenőmentesen és könnyedén váltani a különböző műfajok között?
Számomra nem jelent nehézséget, mert mindkét tevékenységet szívből űzöm, még ha az eltérő típusú jelenlétet is igényelnek. A tükrökkel való munka például komoly időt és teret követel – ez egy zajos, anyagigényes, fizikai folyamat, amelyhez elengedhetetlen, hogy rendet teremtsek a környezetemben, mielőtt belekezdenék. Ezzel szemben a vonalrajzok készítése szinte már rutinná vált számomra; bárhol, bármikor, ahol éppen vagyok, képes vagyok megörökíteni a pillanat varázsát. A táskakészítés is különös jelentőséggel bír számomra, különösen, amikor egy új forma életre kel.
Terveztek-e az Alvószínházhoz hasonló, performatív, interdiszciplináris eseményt a közeljövőben?
Van egy titkos vágyam Eke Angéla munkásságával kapcsolatban: szeretném egyszer a kezembe venni a "Sss..." című kötetet, és megmerítkezni a szavaiban. Amint adódik egy öt egymást követő nap, ami idén valószínűleg nehezen lesz kivitelezhető, bele is fogok kezdeni a megvalósításába. Az előadások terén pedig folyamatosan kutatjuk (bár nem aktívan, inkább mindig nyitott szemmel járva), hogy hol tudná újra megelevenedni az Alvószínház varázslata.
Boltunk jelenlegi felállása sajnos nem ideális a hosszú távú működéshez - hiszen egyszerre működik workshopként, műhelyként és üzletként, ami logisztikai szempontból rendkívül megterhelő az első szezon előadásainak lebonyolításához. Ugyanakkor rengeteg felejthetetlen élménnyel gazdagodtunk, és mindenkinek sokat jelentett ez az időszak. A bolt inkább csak a projekt kezdeti szakaszának bölcsője volt. Most már szükségünk van egy új térre, ahol tovább tudunk fejlődni. Bízunk benne, hogy eljön az idő, amikor valaki azt mondja nekünk: "itt van a helyetek". Jelenleg csak vágyunk erre a változásra, de hiszünk benne, hogy a jövő tartogat számunkra új lehetőségeket.
Most, hogy az élmény még élénken él bennem, elmondhatom, hogy az Alvószínház életre keltése a Festetics-kastély falai között igazán varázslatos volt. Az impozáns épület eleganciája és történelmi atmoszférája teljesen új dimenziót adott az előadásnak. A kastély szépsége és a gondosan megkomponált díszletek együttesen teremtettek egy olyan különleges hangulatot, amely szinte életre keltette a történetet. Az előadás során a közönség tagjai úgy érezhették, mintha a múlt és a jelen találkozna, hiszen a kastély titokzatos zugai és a régmúlt emlékei csak fokozni tudták a színpadon zajló események intenzitását. A falak, amelyek valaha történeteket őriztek, most új meséket hallgattak, és a színészek játékán keresztül mindenki részese lehetett ennek a mágikus élménynek. A környezet varázsa nemcsak a díszletekben, hanem az előadás hangulatában is megnyilvánult. A kastély szelleme, a csendes folyosók és a mesebeli kertek mind hozzájárultak ahhoz, hogy a nézők elmerülhessenek a történetben, és egy varázslatos utazásra induljanak. Az Alvószínház így nem csupán egy előadás volt, hanem egy felejthetetlen élmény, amely az emlékezetünkbe vésődött.
Egészen elbűvölő élmény volt! Ritkán merülök el nosztalgikus ábrándozásokban arról, hogy talán egy másik időszakban kellett volna élnem – végső soron az ember a saját lehetőségeivel dolgozik –, de ha választhatnék, egy olyan helyet választanék, mint a Festetics-kastély. A terei olyan különlegesek, hogy itt a szaténpizsamában ugráló emberek látványa sem tűnik valóságtól elrugaszkodottnak. Ez a patinás, történelmi környezet egészen más atmoszférát teremtett, így a közönség is könnyebben belemerülhetett az álomszerű világba, ami tökéletesen összhangban volt Angi meséjével. A falakat díszítő kárpitok, a precízen faragott részletek, a stukkók és a csillogó kristálycsillárok – mindez teljesen magával ragadott minket!
Milyen észrevételek és vélemények fogalmazódtak meg az előadás után?
Nagyon szeretjük, amikor véget ér a mese. Angi ilyenkor lassan kilép a térből, zenével és fénnyel kísért ébredési időt kapnak a nézők, és csak ezután kapcsoljuk fel a villanyt. Előfordult, hogy a végén tapsolt a közönség, de számomra talán az a legszebb, amikor csendben kelnek fel, és úgy viszik magukkal a történetet. Ez a mese nagyon tömény szövegre épül - tele mély gondolatokkal -, és az is lehet, hogy csak egy-egy mondat marad meg belőle. Nem olyan, mint egy hagyományos színházi előadás, ahol egy erősebb darab után már a szünetben érezni lehet, hogy a nézők másképp vannak jelen. Persze van, aki azonnal beszélgetni kezd, van, aki kérdez, de olyan is akad, aki végigalussza az egészet.
Sokan ebben az időszakban érezhetik a legmélyebb kapcsolatot a belső gyermekükkel.
Természetesen, itt van egy egyedi változat a szövegedből: Igen, ez a koncepciónk egyik alapvető pillére, mivel a meseolvasás hagyománya valahogy felnőttkorunkra eltűnik, pedig rendkívül értékes és élvezetes tevékenység. A mai napig szívesen hallgatok hangoskönyveket, miközben alkotok. Ennek van egy személyes vonatkozása is: gyerekkoromban az édesapám gyakran olvasta nekünk az Ezüst tó kincsét, miközben én tűfilccel a kezemben ültem és rajzoltam, csak egy végtelen vonalat húzva, oda-vissza. Ezt az élményt – hogy valaki mesél, míg én közben teremtő tevékenységet folytatok – mélyen elraktároztam a szívemben. Talán ez volt az a pillanat, amikor kialakult a sajátos vonalmódszerem, és úgy érzem, azóta is ebből merítek ihletet.
