Kövér László: Az 1848-49-es szabadságharc időszakában a magyarság büszkesége és identitása különösen vonzóvá vált. Az emberek szívében lángra lobbant a szabadság iránti vágy, és a nemzeti összetartozás érzése egy új értelmet nyert. Az akkor zajló eseménye

Kövér László kifejtette, hogy az aradi vértanúk körében körülbelül fele nem magyar nemzetiségű volt; közöttük örmények, horvátok, szerbek és németek is megtalálhatóak. Felvetette a kérdést, hogy mi motiválta ezeket az embereket arra, hogy a magyar nemzet szabadságáért akár a bitófát is vállalják. Véleménye szerint a magyar szabadságharc egyfajta válaszként is értelmezhető a nyugat-európai országok integrációs nehézségeire, ahol a helyi közösségek küzdenek az idegen kultúrákból érkező tömegek befogadásával és integrálásával.

Abban a népben, amelyik befogad, kell, hogy legyen valami vonzó, valami, ami vonzóvá teszi a kultúráját, a mentalitását, a tartását azok számára, akik bejönnek. Kövér László hozzátette: egyrészt gondolkodnunk kéne, hogy mi az, ami bennünket akkor ilyen vonzóvá tett, nehogy elveszítsük, másrészt büszkének is kell lennünk rá.

A házelnök a szabadságharc ritkán emlegetett, ám napjainkban is releváns aspektusaként hozta szóba, hogy amikor a Nyugat, mint állam, lenézte hazánkat, az osztrákok a csatatereken sorra szenvedték el a megalázó vereségeket tőlünk. Ekkor történt, hogy a császár "kvázi térden csoszogva" érkezett, hogy a "lenézett, barbár, bunkó oroszok" segítségét kérje. Csak a 170 ezer dzsidás támogatásával tudták végül katonailag térdre kényszeríteni népünket.

A művelt Nyugat, amely jelenleg olyan kényes és elutasító a keleti diktatúrákkal és autoriter rendszerekkel szemben, valójában mindig is nyitott volt arra, hogy akár a legkérdésesebb partnerekkel is szövetkezzen, ha ez a saját érdekeit szolgálta - hangsúlyozta a házelnök.