Magyar Péter "másik Magyarországát" már megismertük, és hálásak vagyunk érte, de ezt már nem szeretnénk.

Igénytelenségükre és az építés helyett mindig a pusztítást zászlajukra tűző mentalitásukra jellemző gondolkodásukat így önti szavakba Bruck: "Nekem mindegy, hogy Magyar Péter vagy egy krokodil teszi". Ugyanő egyébként 2020-ban a Népszavában azt írta, hogy "a kormánypárti szavazók primitív krokodilagyúak". (Érdekes, vajon miért kattant be neki pont ez a hüllő; roppant életszerű Magyarországon, hogy mindenkinek van otthon buta kis házi krokodilja, ezért az ostobaságról erre a nílusi állatra asszociál.)

Orbánnal kapcsolatos aggodalmai részben egy korábbi megfogalmazásából derülnek ki: "Kulturális fundamentalizmus jellemzi őket, elutasítják az elitizmust, és idegenkednek a városi kultúráktól. Céljuk a család és a vallás autoritásának helyreállítása. Keresztes hadjáratot indítottak a család mint intézmény megóvásáért."

Az ilyen kérdések kapcsán érdemes figyelembe venni a különböző, hasonló nézeteket valló nemzeti radikális pártok támogatottságát, amely 6-15% között mozoghat. Ez a szám jelentős társadalmi bázist képvisel, amit a hagyományos demokratikus erők nehezen tudnak elfogadni vagy kezelni.

A történelem nem egy lineáris, előre meghatározott út, hanem inkább egy végtelen lehetőségekkel teli labirintus. Mindig ott lebeg a kérdés: milyen lenne egy "másik" Magyarország, és miben lenne ez a változat eltérő? A fiatalok szerencsére nem ismerik a diktatúra fogalmát, ami részben örömteli, részben aggasztó. Amikor egy rockkoncerten hallani lehet a kormányellenes rigmusokat, nem a bankszámlájuk gyarapodik, hanem a Kádár-kolbászból származó hurkák jelennek meg a hátukon. Nem a médiában, hanem a bezárt szobák magányában fogalmazzák meg a véleményüket, miközben azon tűnődnek, hogy vajon csak a továbbtanulásról kell lemondaniuk, vagy a személyes szabadságuktól is meg kell fosztaniuk magukat.

Valami megfoghatatlan, mégis vonzó elképzelés kering a fejükben, ám mégsem elég világos ahhoz, hogy pontosan szavakba öntsék. Mi az, amit igazán kívánnak? Vajon hogyan viszonyulna a rendőrség a demonstrálókhöz, ha a múlt három meghatározó évét, 1986-ot, 2006-ot vagy akár 2025-öt néznénk?

Bruck Demszky Gábor, Medgyessy Péter és Dobrev Klára egykori tanácsadója volt; ez a korszak valóban egy eltérő Magyarországot tükrözött, amely szerencsére a történelem sötét fiókjában végleg eltűnt.

Nem újkeletű a probléma; már Attila halálakor egymásnak estek a hunok, az Árpád-korban mindig akadt egy testvér, nagybácsi, törvénytelen fiú, aki idegen seregeket gyűjtött a hatalomra jutása érdekében. Kuruc-labanc, nemzeti-globalista töréspontok szelik ketté az országot.

Orbánt sokan diktátornak titulálják, miközben ő a demokratikus eszmék látszatát próbálja fenntartani. Még a leghevesebb Gyurcsány-korszak idején is kísérletet tett arra, hogy háromigenes népszavazással befolyásolja a közvéleményt – akkoriban sokan azt mondták, hogy "Feri, inkább távozz!" (a jogtulajdonos Horn Gábor szellemében), de végül nem távozott. Ezt követően kivárta a következő parlamenti választást, ahol óriási fölénnyel tudta megszerezni a hatalmat.

Ezek a "másikosok" azon fáradoznak, hogy elültessék a kétely magvait a választásokon győztes kormány iránt - és ha ezt elégszer ismétlik, végül valóban el fogjuk veszíteni a bizalmunkat, elfeledkezve arról, hogy mi magunk választottuk őket.

Napjainkban sok esetben egyes magánszemélyek vagy vállalatok vagyona és befolyása olyan mérvű, hogy túlszárnyalja a nemzetállamokét. A magyar országgyűlés teljes tagságának, sőt az Európai Parlament képviselőinek jövedelmét is simán kifizetheti egy-két milliárdos. Mi akadályozhatná meg őket abban, hogy még több hatalomra tegyenek szert? Valójában azonban ez nem is titok: sokan nyíltan vállalják, hogy különböző brüsszeli hálózatok, például Soros által támogatott alapítványok révén jutnak anyagi eszközökhöz.

Idehaza egyre inkább eluralkodik a hangulatkeltés, miszerint a kormány csupán a saját zsebére dolgozik. Ez annyira nyilvánvalónak tűnik, hogy szinte meg sem kell indokolni, hiszen szinte mindenki ezt sulykolja. Azonban mellékesnek tűnik az a tény, hogy a nemzeti vagyon, például a reptér, a MOL, a Vodafone és az aranytartalékok, valójában növekedtek. Budapest viszont valóban komoly pénzügyi nehézségekkel küzd, mégis a közbeszédben valahogy nem a baloldali politikai erők kerülnek a célkeresztbe. Pedig a múltban bőven találunk példákat a korrupcióra, kezdve 1945-től egészen napjainkig, beleértve a viszonylag friss eseményeket is, mint például a 2002-es választásokat; a "jóléti rendszerváltás" jelszavával győztes Medgyessy-kormány a korábbi Orbán-kormány tartalékait szétosztotta, majd szembesült a koalíciós feszültségekkel, puccsokkal, hazugságokkal, csődökkel, megszorításokkal, és végül hatalmas választási vereséggel.

Ez pontosan olyan, mint a posztorbáni forgatókönyv; igazán nem lenne érdemes újra átérezni, hiszen már egyszer megéltük azt a tapasztalatot.

Okos ember a más kárán tanul, mérsékeltebb képességűek legalább a sajátjukon. És csak az egészen elvetemültek szeretik újrajátszani a történelem legsikerületlenebb fejezeteit.