Martin József Péter: A korrupció metamorfózisa A korrupció jelensége olyan, mint egy folyamatosan változó, szinte élő organizmus, amely különböző formákban és színekben jelenik meg a társadalom szövetében. E folyamat során a hatalom, a pénz és a befolyás

Nemrég jelent meg a HVG Könyvek gondozásában Jancsics Dávid A korrupció szociológiája című könyve, melynek előszavát Martin József Péter a Transparency International Magyarország ügyvezető igazgatója írta. Ezt közöljük most változtatás nélkül.

Felfoghatatlan, hogy Lőrincnek egy 3 milliárd forint értékű jachtja van. Olyan, mintha az a jacht valójában a miénk lenne, nem az övé. Az, hogy ő az Adrián pihenhet, szinte semmit nem tett hozzá a közös értékeinkhez – fakad ki Jancsics Dávid, aki több mint száz interjúalany közül az egyik, egy vendéglátóipari kisvállalkozó. Látva Mészáros Lőrinc, az egykori gázszerelő és Orbán Viktor kormányfő gyermekkori barátjának mesés gazdagodását, nehezen tudja megemészteni a dolgot. "Lölő", ahogy a köztudatban emlegetik, példátlan módon, csupán öt év leforgása alatt, 2013 és 2018 között gyakorlatilag a semmiből vált Magyarország leggazdagabb emberévé, és azóta is megőrzi ezt a címét (igaz, akadtak évek, amikor a gazdaglisták szerint "csak" a második helyen végzett).

A magyar korrupciós jelenség kétarcúsága, ahogyan egy vendéglátós szakember megfogalmazta, rendkívül érdekes megvilágítást nyújt a rendszer működéséről: „Hihetetlenül hatékony lett az adóbeszedés. Tíz évvel ezelőtt, ha valakinek adótartozása volt, hónapokig eltartott, míg az adóhatóságok behajtották a pénzt [...] Ma azonban minden hónap tizedikéig kötelezően át kell utalnom a járulékokat. [...] Ha nem teljesítem a befizetést, néhány napon belül már érkezik az inkasszó.” Jancsics Dávid könyvének középpontjában a magyarországi kis- és nagykorrupció közötti ellentétes dinamika áll; a mű részletesen bemutatja, hogyan változott meg a korrupció jellege az elmúlt harmincöt év során, a rendszerváltást követően. A szerző alaposan feltérképezi, hogy az adócsalás és a kisstílű megvesztegetések (mint például rendőrök lefizetése vagy hálapénz) hogyan szorultak háttérbe – bár még mindig jelen vannak –, és miként integrálódtak az Orbán-rendszerben domináló, központosított korrupciós struktúrába.

A magyar eset az Európai Unióban - sőt tágabban, a fejlett, nyugati világban - egyedinek, kirívónak tekinthető, és éppen ezért, miként azt rengeteg, az elmúlt másfél évtizedben írt tanulmány bizonyítja, nemzetközi érdeklődésre is számot tart. A szerző, a San Diegó-i egyetem szociológiaprofesszora elő­ször angolul publikálta ezt a kötetet, és kapott elismerő kritikát a korrupciókutatási "ipar" krémjétől. A kedvező (nemzetközi) recepció azonban nemcsak a Magyarországról szóló esettanul­mánynak jár. Jancsics könyve ennél jóval többet kínál: innovatív módon nem kevesebbre vállalkozott, minthogy, támaszkodva a szociológia klasszikusaira (Weberre, Polányira, Simmelre, és a ma is aktív Granovetterre) új korrupciós elméletet, tipológiát alkosson, s erre vetíti rá a magyar példát.

Georg Simmel, a társadalmi kölcsönhatások mélyreható elemzője, új megvilágításba helyezi a korrupció fogalmát, amelyet erőforrástranszferként értelmez. Munkájában négy különböző visszaélést azonosít: a piaci korrupciót, a társadalmi vesztegetést, a korrupt szervezetek működését és az állam foglyul ejtését. E visszaélések jellemzésére két alapvető dimenziót alkalmaz: az erőforrástranszfer módját (mint például piaci csere, reciprocitás és újraelosztás) és a kedvezményezettek körét. A könyv tehát nem csupán egy elméleti kézikönyvként funkcionál, hanem szélesebb kontextusba is helyezi a korrupciót, bár a bemutatott példák túlnyomórészt a magyarországi jelenségekre fókuszálnak, azok sokszínű megjelenési formáival és átalakulásaival együtt.

Szintén egyedi Jancsics munkájában, hogy meghaladja azt a megközelítést, amely a korrupciót haszonelvű, "quid pro quo" cselekedetként láttatja, uniformizálva, történelmi korokon és földrajzi régiókon átívelően. Jancsics elméletében csak a "pia­ci korrupció" rendelkezik ilyen általános mintázattal, minden más korrupciós forma esetében a társadalmi kontextusnak és a hálózatoknak, vagy akár a percepcióknak is nagy jelentőségük van. Ami az egyik országban vagy történelmi korban korrupció, az a másikban szokványos cselekedet, "business as usual". Sőt: a korrupció egyes kultúrákban akár erkölcsi kötelesség is lehet (ajándékozás), vagy segítheti a túlélést, ha gyatrán működik az intézményrendszer. Jancsics másfél évtizedes antropológiai ku­tatása konstruktivista módszerrel zajlott, a szerző főleg interjú­kat készített és médiatartalmakat elemzett. Miközben túlmutat a formáljogi, célracionális korrupciós megközelítésen, óva int a "hiperrelativista" nézettől, amely végső soron a felelősség elmosáshoz vezet(het).

Magyarországon a legfrissebb nemzetközi kutatások és felmérések alapján a korrupció rendkívül széleskörű jelenségnek számít. Az Eurobarométer 2024-es jelentése például azt mutatja, hogy a magyar lakosság 88%-a súlyos problémának tartja ezt a jelenséget. Érdekes, hogy a korrupció elfogadhatósági indexe hazánkban az egyik legmagasabb az Európai Unióban: 100 emberből csupán 44 véli úgy, hogy a korrupció elfogadhatatlan. Az utóbbi időszakban sokszor hallhattunk olyan leegyszerűsítő véleményeket, amelyek a korrupciót bagatellizálják, mint például, hogy "mindenhol van korrupció", vagy "mindenütt ugyanaz a helyzet". Sőt, a régi, mára már közhellyé vált mondás, miszerint "korrupció az, amiből engem kihagynak" is arra utal, hogy sokan ezt a jelenséget úgy kezelik, mint valami elkerülhetetlent, amelyben egyszerűen jobb részt venni.

Ezekben a vélekedésekben visszaköszönnek a társadalom évszázados reflexei. A történelem arra tanította a magyar polgárokat, hogy rövid időszakoktól eltekintve, nálunk az érdem- és piacalapú erőforráselosztás helyett a lojalitás, és - Jancsics kifejezésével - a "kapcsolatérzékenység" dominált. A haverság jobban kifizetődik, mint a teljesítmény. Cipeljük tovább az államszocialista és posztkommunista múlt "okosba megoldjuk" és "kéz kezet mos" örökségét is. Mindehhez adódik a NER által csúcsra járatott központosított korrupció, a formális intézmé­nyeket felülíró - miként Jancsics írja - "informális klánkontroll", amely a haszonélvezőkből (cinikus) önigazolást, a társadalom többi részéből pedig mély apátiát váltott ki. Tavaly óta azonban oszlik az apátia ködje. Úgy tűnik, hogy az új politikai szereplő (és párt) megjelenése, továbbá a gazdasági helyzet folyamatos romlása kellett ahhoz, hogy a magyarok jelentős része immár ne gondolja azt, hogy a korrupció az élet velejárója és úgyis kö­vetkezmények nélkül marad, s problématérképén a prioritások közé helyezze.

Magyarország hagyományosan a kisstílű korrupció, a mu­tyik országa, mégis, a mikroszintű, a rendszer diszfunkciójaként működő korrupció mára háttérbe szorult a szervezett közpénz­lenyúlások, avagy - tudományosan - az újraelosztáson alapuló erőforrástranszfer mögött. Manapság egyre kevésbé jellemző a rendőrök megvesztegetése, és 2021 óta a hálapénzfizetés gyakorisága is jelentősen csökkent, miközben a hatóságok az is­mertté váló "utcai" korrupciós esetek elkövetői ellen eljárást indítanak - ezek a példák azt mutatják, hogy a rossz kulturális mintákat ki lehet iktatni, ha van hozzá kormányzati akarat. Ez utóbbi viszont biztosan hiányzik a rendszerszintű nagykorrup­ció, a state capture felszámolásához, hiszen, ha a NER ezt felszámolná, azzal a saját hatalmát ásná alá.

Jancsics alaposan megvizsgálja az állam elfoglalásának jelenségét, amelyet a state capture fogalommal illet, ezt a terminológiát pedig elsőként 2012-ben a Transparency International Magyarország alkalmazta a NER (Nemzeti Együttműködés Rendszere) jellemzésére. Kiemeli, hogy az Orbán-rendszer esetében a foglyul ejtés nem csupán oligarchikus, hanem politikai és rendszerszintű jelenség, amely jelentős társadalmi hatásokat gyakorol. A kötet újdonsága, hogy a szociológiai fogalom nem csupán a NER időszakára vonatkozik, hanem a 2000-es évek magyarországi korrupciós mechanizmusainak elemzése során is előtérbe kerül. Jancsics ezt az időszakot "versengő partikularizmusnak" nevezi, ahol a korrupciós gyakorlatok csak részlegesen, egy-egy önkormányzat szintjén, vagy ágazatokban voltak megfigyelhetők, például a belvárosi bérpalota-panamákkal összefüggésben, befolyásos üzletemberek – a politikai kapcsolatokkal rendelkező oligarchák – révén. Az Orbán-kormány az elmúlt másfél évtizedben azonban ezt a rendszert a tökélyre fejlesztette, informális hálózatot kiépítve a politikai rendszeren belül az általa kiválasztott oligarchákkal. Ezzel az államot gyakorlatilag teljesen elfoglalta, aláaknázva a jogalkotás és a hatalom ellenőrzésének feladatát, amelyet a korábbi húsz évben az erre hivatott intézmények, ha nem is mindig, de mégis elláttak. A rezsim nem hagy semmit a véletlenre: a hatalommal való visszaélés már a politikai rendszer bemeneti oldalán, a jogalkotás és jogalkalmazás szintjén is megfigyelhető. Mindez szoros összefüggésben áll a populista kormány autokrata törekvéseivel és gyakorlatával, melyek a demokrácia fokozatos kiüresítését és a jogállamiság lerombolását célozzák.

A NER rendszerszintű korrupciójának lényege abban rejlik, hogy közpénzek ezermilliárdjait irányítja át és téríti el, sőt, részben el is lopja. Ebben a patrónus államban – legyen szó központi vagy helyi szintről – az erőforrások áramlása felülről lefelé történik, kedvezve a lojális csoportoknak. Ennek megvalósítására számos csatorna áll rendelkezésre. A közbeszerzési eljárások, valamint az azokkal részben átfedésben lévő uniós forráselosztások tűnnek a legfontosabb eszközöknek. A Transparency International Magyarország Tenderbajnok adatbázisa évről évre a közbeszerzési piac jelentős koncentrációját tárja fel: az elmúlt három év során négy oligarcha érdekeltségei nyerték el a közbeszerzések értékének egy negyedét. Ezen kívül, a magyar adófizetőknek korábban mintegy 190 millió eurós veszteséget okozó letelepedési államkötvények, a közelmúltban pedig a magántőkealapok, az ezermilliárd forintnyi alapítványi kiszervezések és a hosszú távú koncessziók mind azt a célt szolgálják, hogy a közpénz fokozatosan elveszítse közpénz jellegét, és a rendszerhez hű személyek vagy csoportok kezébe kerüljön.

A Magyar Nemzeti Bank (MNB) alapítványai körüli ügy, amely a több mint egy évtizedes hallgatás után ismét a figyelem középpontjába került, jól példázza a rendszerszintű korrupció működését. Az 500 milliárd forintnyi, különböző forrásokból összeállított eszközállomány csupán egy csepp a tengerben, de annál beszédesebb. Egyfelől nyilvánvaló, hogy az intézményrendszer részrehajló működése teret engedett a közpénzek felelőtlen felhasználásának, hiszen egy évtizeden keresztül senki sem ellenőrizte, hogyan is hasznosulnak ezek az források. A bűnüldöző hatóságok tétlensége csak tovább súlyosbította a helyzetet. Másfelől, a közpénz olyan módon történő kezelése, mintha az a magánvagyon része lenne, drámai mértékben hozzájárul a helyzet romlásához. A közpénzekkel való zsonglőrködés, a nehezen átlátható beruházásokba való befektetés és a magánvagyonokkal való összekeverés mind arra utal, hogy a közpénz sorsa szinte kibogozhatatlanná válik. A jogi keretek és a szabályozás önként asszisztálnak ehhez a folyamathoz, ami újabb kérdéseket vet fel a felelősségre vonás lehetőségéről. Jelenleg csak reménykedhetünk abban, hogy az ügy végül eljut a szükséges következményekig, de a közvagyon visszaszerzése továbbra is kétséges, ami aggasztó jelenség a közpénzek védelme szempontjából.

A NER-es korrupcióban kiemelt szerep jut az árnyékstruk­túrának vagyis a közvetítőknek, strómanoknak, fedőcégeknek, brókereknek - Jancsics az ő szerepüket is mélyrehatóan elemzi. Miként egy vállalatvezető interjúalanya pár éve plasztikusan megfogalmazta: "Ebben az új rendszerben gigantikus, látszólag magánkézben lévő vagyonok halmozódtak fel. De az [a személy], akinek a gazdagságáról az újságok írnak, soha nem mondhatja, hogy "az én magánvagyonom", mert az éjszaka közepén kap egy telefonhívást, és ide vagy oda kell tolnia az egészet. Mert az nem az övé. [...] Bár jogilag az [övé], de egyébként pedig nem az. Ezek az emberek csak strómanok. A NER pénzéről van szó - a rendszer pénzéről." Mértékadó becslések szerint mára a NER-es gazdaság a teljes vállalati hozzáadott érték több mint negyedét teszi ki. E vállalatok megrendeléseiket, "piacukat" és a rájuk szabott törvényeket is többnyire az államnak, a rezsim­nek köszönhetik.

A NER által létrehozott korrupciós struktúrát az utóbbi másfél évben számos irányból, eddig soha nem tapasztalt mértékű kihívások érték.

Az EU 2022 végén életbe léptette a feltételességi mechaniz­musokat, ami a számok nyelvére lefordítva a 2025. májusi állapot szerint azt jelenti, hogy Magyarország nem jut hozzá 20 milliárd eurónyi uniós forráshoz, miközben 1 milliárd eurót már örökre elveszített (és további végleges pénzvesztés várható, mert nem teljesülnek a korrupció elleni intézkedések). Mindez rontja a magyar gazdaság amúgy sem rózsás kilátásait. A gazdasági mutatók a Covid-járvány óta egyre csak romlanak, ami azt (is) jelzi, hogy a rendszerszintű korrupció hatása késleltetve, mos­tanra ért be - az egyre súlyosbodó korrupció és a gazdasági ha­nyatlás ördögi körébe került az ország. Ez az előző évtized nagy részében nem így volt: akkor a korrupció és a jogállami erózió ellenére a makrogazdasági mutatók viszonylag kedvezőek vol­tak, a reálbérek jelentősen nőttek (igaz, a közép- és kelet-európai országok többségében még inkább, de azt nem feltétlenül érzékelte a lakosság), a beruházási aktivitás magas volt. Mára vi­szont nagyítóval kell keresni azt a gazdasági mutatót, amelyben Magyarország nem sereghajtó, vagy az egyik utolsó az uniós országok közül. Orbán Viktornak ráadásul új, potens kihívója akadt az általa korábban monopolizált politikai térben. A fentiek következtében megváltozott a közhangulat, az állampolgárok többsége ma már elutasítja a NER-t, amiben a korrupciónak döntő szerep jut.

Egy elfoglalt államban a felülről jövő korrupció elleni refor­mok legjobb esetben is csak - a (korrupt) rendszer egészét nem fenyegető - részeredményeket hozhatnak, de ez is jobbára csak akkor következik be, ha az intézkedéseket külső aktor, jelen eset­ben az EU kényszeríti ki. Jancsics a kötet végén azt írja, hogy a rendszerrel így vagy úgy szemben állók - a megmaradt szabadmédia, a civil társadalom kritikus szereplői, azok az ellenzéki pártok, amelyeket a hatalom nem kooptált és egyes nemzetközi szervezetek - koalíciójára lenne szükség. És bár ez így vegytiszta formában aligha áll(hat) össze, a NER-t elutasítók kritikus töme­ge mintha már látszana. A rendszer tehát leszállóágban van, és majdani bukása után a nagy kérdés az lesz: miként lehet olyan új államot építeni, amelyben, mint általában a demokratikus országokban, az intézmények nem szervezik a korrupciót, és még csak szemet sem hunynak felette, hanem aktívan és részrehajlás nélkül üldözik azt.

Jancsics Dávid könyve egy igazán kivételes munka, amely a tudományos elvárásoknak maximálisan megfelel, ugyanakkor letisztult stílusával és olvasmányosságával szélesebb közönség számára is élvezhető. Különösen ajánlom mindazok figyelmébe, akik érdeklődnek a közélet iránt, és szeretnék a magyar példán keresztül megérteni, hogy a korrupció - ez a bonyolult és valószínűleg sosem megszűnő társadalmi jelenség - hogyan ölt újabb és újabb formákat, reflektálva a politikai, társadalmi és gazdasági változásokra.