Bemutatkozik Baracs János, aki nemcsak a tapasztalatával, hanem fiatalos szellemiségével is lenyűgözte a világot! Most pedig egy különleges hírrel állunk elő: 35 évvel fiatalabb szerelme mellett titokban összeházasodtak. Az esemény varázslatos és intim kö

Egy eddig ismeretlen és meglepő szereplő bukkant fel Majka új, társadalomkritikus klipjében.

- Egy nehéz korszak kellős közepén, 1953-ban született. Milyen gyerekkori emlékei vannak?

Meglepetésként ér, de néhány halvány emlék él bennem az 1956-os forradalomról, pedig mindössze három és fél éves voltam akkoriban. A Klauzál utcában laktunk, és azokban a viharos hetekben sok időt töltöttünk a szomszédokkal a pincében, ahol a félelem és a bizonytalanság keveredett a közelség melegével. Képzeletbeli tükörként idéződik fel előttem a nappalink, melynek ablakát egy lövedéknyomokkal teli rongy takarta, hiszen a betörés következtében az üveg szétszóródott. Emlékszem arra is, hogy egyszer, amikor feljöttünk a pincéből, egy golyó csapódott be a nagymamám feje mellett, csupán két centire tőle, megfagyasztva a pillanatot a rettegés és a meglepetés határvonalán.

Amikor a feszültségek lecsillapodtak, és a mindennapok nyugodtabb mederbe terelődtek, milyen életformát választottak? Milyen szokások és hagyományok alakultak ki az új, békésebb időszakban?

A gyerekkorom nagy része Lovasberényben telt, talán 7-8 éves lehettem, amikor apukám először elvitt oda. Innentől kezdve minden évben visszatértem, és egy öreg vadásznál töltöttem a nyári hónapokat, késő tavasztól őszig. Ez a hely különleges része volt a családunk életének, de csak huszonéves koromban tudtam meg, hogy Szaniszló bácsi valójában nem a nagyapám. Ezek a nyarak olyanok voltak, mint a Tüskevár, tele felfedezésekkel és kalandokkal. Érdekes, hogy bár egy vadászcsaládból származom, a nagybátyám, Dénes István, az utolsó magyar afrikai vadászexpedíció vezetője, sokkal messzebbre vitte a családunk hírnevét.

Mennyire álltak a szülei a művészi álmok mögött?

Hétéves koromban kezdtem el zongorázni, majd a zeneiskolában bőgőt is tanultam. Apukám nemcsak a zenét, hanem az olvasás iránti szenvedélyt is belém ültette, hiszen körülbelül háromezer könyv díszítette a könyvespolcainkat. Később persze elvárták, hogy rendes szakmát válasszak, így autószerelő lettem. Apám, aki képzőművész volt, az életét dízelmotoros teherautók javításának szentelte. Pedig csodálatos festményeket alkotott, és a mai napig őrzök tőle néhány művet. Régimódi ember volt, aki megjárta a háborút és a munkatábort, ami megkeményítette, de mindig számíthattam a támogatására. Ha valami miatt panaszkodtam, mindig ezt mondta: "Fiam, ez a te krokodilod, neked kell vele megharcolni." Ez a mondás azóta is velem maradt, emlékeztetve arra, hogy a nehézségeket nekem kell legyőznöm.

Miért éppen basszusgitár? Mert ez az instrumentum adja meg a zene alapját, a ritmust és a mélységet. A basszusgitár képes összekapcsolni a különböző dallamokat, és hangzásával egyedi atmoszférát teremt. Emellett a basszusgitáros szerepe a zenekarban kulcsfontosságú: ő az, aki a zenekar többi tagját vezeti, és a zenei élmény szívverését biztosítja. A basszusgitár varázsa abban rejlik, hogy miközben aláfest, mégis képes kiemelkedni a zenei térben, így egyedi és megkerülhetetlen szereplővé válik.

Egészen kiskorom óta éreztem, hogy nem az a sorsom, hogy egy gyárban dolgozzak, több műszakban, és az estéimet sörözéssel töltsem, majd álomba merüljek. Az iskolában mindig pezsgő zenei élet zajlott, a mi kis csapatunkat Yellow Birdsnek neveztük el. Én basszusgitáros lettem, mert a gitáros már foglalt volt. A szüleim nem mindig támogatták a zenei ambícióimat, főleg amikor a Symcommal lehetőségünk nyílt arra, hogy egész nyáron Balatonalmádiban zenéljünk a Tulipán étteremben, horribilis 4000 forintos gázsiért... Ez persze családi ellentéteket szült. Apám aggódott, hogy elkanászodom a sok bulizás miatt. A helyzet végül akkor oldódott meg, amikor 17 évesen Radics Bélával kezdtem zenélni – őt apám nagyon tisztelte, és példaképként emlegette.

- Hogy lett a Neoton legendájának része?

Egy régi időszakban az ORI büféje a zenészek egyik legfontosabb találkozóhelyévé vált. Itt hallottam először, hogy a Neoton és a Kócbabák basszusgitárost keresnek. Amikor hazamentem, izgatottan meséltem apámnak, de valahogy úgy éreztem, hogy a lehetőség már elúszott. Ő viszont bátorított, mondván, ha nem próbálom meg, sosem tudom meg, mi lett volna. Így hát felhívtam Jakab Gyurit, aki azonnal elvitt Pásztor Lászlóhoz. Neki bemutattam néhány régi konzervfelvételemet, ami egyben a belépőmet jelentette Erdős Péter világába.

Az első találkozás vele olyan élmény volt, mintha egy rég vágyott álom válna valóra. Amikor belépett a helyiségbe, azonnal éreztem a vonzalmat, ami szinte mágnesként vonzott hozzá. A pillantásunk összetalálkozott, és abban a pillanatban olyan érzés kerített hatalmába, mintha már ezer éve ismerném. A beszélgetésünk könnyedén indult, mintha régi barátok lennénk, akiknek csak a sors különítette el egymástól. Az őszinte nevetése és a szemeiben csillogó kíváncsiság azonnal elvarázsolt. Az első találkozás minden egyes másodperce olyan volt, mint egy varázslatos tánc, ami csak ránk várt, hogy elkezdődjön.

- Szigorú tekintettel rám nézett, majd megkérdezte: maga iszik? Mondtam, hogy nem. Érettségije van? Mondom, igen, van. Tud úgy énekelni, mint Demjén Ferenc? Mondom, nem, úgy nem tudok, ez egyedi. Tud úgy basszusgitározni, mint Demjén Ferenc? Mondom, basszusgitározni tudok úgy. Jó, viszontlátásra. És kijöttem.

- És tag lett?

- Dehogyis! Kiderült, hogy van egy másik jelölt is, de Pásztor Laci megosztotta velem az összes eddigi lemezüket, hogy alaposan felkészülhessek. Teltek a hónapok, és mivel nem érkezett hívás, már úgy döntöttem, hogy lemondok az egész dologról. Aztán egy nap, váratlanul megcsörrent a telefonom: holnap dupla előadás lesz Pécsen, és én lettem az új basszusgitáros!

- Próbálkozás nélkül?

- Igen, tényleg! A hajam szinte csöpögött a víztől, annyira izgultam. Az első koncertet hibátlanul teljesítettem, és utána Erdős odalépett hozzám. Raccsolva azt mondta: "Bahacs, maga egy igazi főnyeremény." A második koncert viszont katasztrófába fulladt, mindent elrontottam, amit csak lehetett. De a végén mégis jó barátok lettünk.

Hogyan érte el ezt az eredményt?

Egykoron minden új műsort be kellett mutatni egy bizottság előtt az ORI-ban. A teremben olyan nevek foglaltak helyet, mint Zalatnay Sarolta, Presser Gábor és Demjén Rózsi. Ekkor azonban valami félresikerült, ami miatt Erdős meglehetősen dühös lett. Jó hangosan, hogy mindenki hallja, odaszólt nekem, hogy megalázzon: "Bahacs, maga csupán egy múló pillanat lesz a Neoton történetében!" Valamiért nem tudtam magamban tartani, és visszafordultam, majd így válaszoltam: "Tudja, doktor úr, a földrengés is csak egy rövid ideig tart, de hatalmas nyomokat hagy maga után!" Másnap bejelentette, hogy innentől fogva dr. Faszikámnak szólíthatom, mert kiderült, hogy kifejezetten utálja a seggnyalást.

A Neoton együttes nemcsak hazai, hanem nemzetközi szinten is jelentős sikereket ért el. Ön hogyan élte meg ezeket az élményeket? Milyen emlékek maradtak meg Önben a külföldi fellépésekről és a közönség reakciójáról?

A japán kaland valóban legendásnak mondható, de számomra az első emlék a repülés miatti félelmem volt, ami annyira eluralkodott rajtam, hogy még orvoshoz is fordultam, hátha tud segíteni egy kis nyugtatóval. Amikor megérkeztünk, a fogadtatás teljesen lenyűgözött: olyan luxusban és profizmusban volt részünk, mintha világsztárok lennénk. Sajnos az én bőröndöm végleg eltűnt, így a következő napot egy spanyol feliratú diszkóoverálban kellett töltenem a szovjet nagykövetségen. Hatvanöt napot töltöttünk a Newtone Family Jumping Tour keretein belül, és mindössze három nap szabadidőnk volt. De ez alatt is úgy üldöztek minket a japán tinilányok, mint ahogy a Beatlest zaklatták a Hard Day's Nightban – sikítva és ujjongva.

- Ekkor elérkezett a pillanat, amikor útjaik különböztek...

- Az nagyon megviselt. Csepregi Évával, Végvári Ádámmal lettünk az egyik team, Jakab Gyuri, Pásztor Laci és a Bardóczi Gyula a másik. Nehéz volt, de nem volt más lehetőség: vagy így folytatjuk, vagy sehogy. Ennek az oka igazándiból Péter halála volt, szétcsúszott a zenekar. Az Éva Neotonhoz volt kedvem, de aztán ő elment Skóciába, és úgy volt, hogy kint is marad. Ádámmal esetlenkedtünk még egyet, a korábbi vokalista, Rajcs Renáta lett az énekesnőnk. Sosem felejtem el, egy balatoni fellépésen álltam a színpadon, néztem a foghíjas nézőteret, majd azt kérdeztem magamtól, mit keresek én itt. Lejöttem a színpadról, eltettem a gitárt, eljöttem, aztán hosszú évekre befejeztem.

- Aztán elhagyták Jakab Györgyöt...

Soha nem fogom elfelejteni, amikor Japánból érkezett egy papír, amit alá kellett írni Pásztor Laci irodájában. Ott volt Gyuri is, aki éppen a hasfájdalmaira panaszkodott. Ez januárban történt, és februárra már nem volt közöttünk, mert elhunyt. Nagyon megviselt ez a hír, mivel rendkívül jó barátok voltunk; a turnék során mindig egy szobában aludtunk együtt.

- Hogy éledt fel újra a csapat?

2005-ben valósítottuk meg a legendás népstadionos koncertet, amit, őszintén szólva, a kedvező anyagiak miatt vállaltam el. Hat hónapon át készülődtünk a fellépésre, és amikor újra együtt zenélhettünk a régi barátokkal, valami különleges kezdett újra életre kelni. A koncert után Ádám és Éva javasolták, hogy folytassuk a közös munkát. Így született meg a Neoton Família Sztárjai.

- Ez bizony fizikai kihívásokat is igényel, hiszen közben már 72 év eltelt. Mi lehet a titkos receptje ennek?

Clint Eastwood egy alkalommal, amikor a 94. születésnapja környékén arról faggatták, hogyan bírja még mindig a munkát, azt válaszolta: "nem engedem be az öreget a házba". Nos, nálam ez a filozófia nemcsak elmélet, hanem életforma. A feleségem, Adrienn, aki 35 évvel fiatalabb nálam, nemcsak hogy nem engedi be az öregséget, de igazi motorja az életemnek. Most ünnepelte a 37. születésnapját, és minden nap bizonyítja, hogy mennyire okos és ambiciózus. Diplomáiból fakadóan szociálpedagógusként dolgozik, és mindig velem van, hogy emlékeztessen: nem számít, mennyire fáradt vagyok, a kihívásoknak meg kell felelni. Ha néha úgy érzem, hogy szétesek a kimerültségtől, csak annyit mond: "Dehogyis, meg tudod csinálni!" Ezzel a hozzáállással mindig újra feltöltöm magam.

- A felesége? Mióta?

Természetesen, íme egy egyedibb megfogalmazás: - Igen, január 10-én ünnepeltük a harmadik házassági évfordulónkat, ahol 2022-ben a gyönyörű Maldív-szigeteken mondtunk egymásnak igent. A történetünk 2009-ben kezdődött, amikor először találkoztunk, és 2012 óta osztjuk meg az életünket. Most már három éve, hogy a feleségemnek hívhatom őt.

Néhány évvel ezelőtt tragikus módon elveszítette a lányát. Vajon lehetséges-e valaha is feldolgozni ezt a fájdalmas élményt?

Ezen a napon is, úgy érzem, hogy még mindig nem sikerült túllépnem rajta. Egy szülő elvesztése sosem múlik el nyomtalanul, aki azt állítja, hogy ez könnyen megy, az valójában csak ámít. Folyamatosan próbálom úgy élni az életemet, hogy a szívemben hordozom őt, mintha mindig itt lenne velem. Azonban ezt az érzést csak úgy tudom kezelni, hogy külön egy polcra teszem, ahova nem nyúlok gyakran. Számomra a koncertek jelentenek egyfajta megoldást. Emlékszem, amikor Éva felhívott, hogy ne aggódjak, megoldják nélkülöm, vagy akár lemondják az eseményt, de én nem hagytam. Azt válaszoltam, hogy ha nem léphetek a színpadra, akkor az mindent el fog venni tőlem. Az első koncertem során, amikor a „Ha elmúlik karácsony” című dalt énekeltük, nem tudtam visszatartani a könnyeimet, hiszen azt a dalt együtt énekeltük a stúdióban. A második alkalomra viszont már összeszedtem magam, és a zene ereje segített, hogy tovább lépjek.

- Az egészsége hogy van?

Most megosztok veletek egy régóta őrzött titkot: 2002 óta Crohn-beteg vagyok, ami az emésztőrendszer krónikus gyulladásos betegségét jelenti. Ezzel a kihívással együtt kellett élnem, hiszen ez a betegség számos pokoli fájdalmat és kényelmetlen helyzetet hozott az életembe. Nem volt más választásom, mint hogy szembenézzek ezzel a "krokodillal", amely folyamatos harcot követel tőlem. Az élet nem állhat meg, nem bújhatok el a négy fal között, hiszen a küzdelem része az utamnak.