A világhírű győzelmi fénykép nemcsak a diadal pillanatát örökítette meg, hanem számos meglepő és kínos részletet is felszínre hozott a retusálás során. A fotó mögött rejlő történetek új fényben tűnnek fel, és a kép eredeti varázsa mellett a háttérben zajl

Nyolcvan évvel ezelőtt dőlt meg Hitler Németországa, és a világ szinte minden táján ismerik azt a ikonikus fotót, amelyen szovjet katonák ünnepélyesen tűzik ki győzelmi zászlójukat a berlini Reichstag épületén. A hivatalos szovjet beszámolók szerint ez az esemény 1945. április 30-án zajlott le, de a valóság más. Ez a felvétel nemcsak lenyűgöző képi világával hat a nézőre, hanem a történelem legvéresebb háborújának végső pillanatát is megörökíti, egy drámai és felemelő jelenet, amely mélyen rögzül a kollektív emlékezetben. A Vörös Hadsereg katonái számára a Reichstag elfoglalása nem csupán egy katonai győzelem, hanem a náci Németország ellen folytatott harcuk áldozatainak és végső diadaluknak a legerősebb szimbóluma. De a híres kép valójában nem április 30-án készült...

Azon a sorsdöntő napon már több mint egymillió szovjet katona vonult be Berlin utcáira, harcolva házról házra, utcáról utcára. Hitler előző nap feleségül vette Eva Braunt, majd 30-án reggel, miközben a harcok már csak néhány száz méterre zajlottak a Birodalmi Kancelláriától, a föld alatti bunkerében eligazítást tartott. Délután fél négy tájékán mindketten ciánkapszulát vettek be, a Führer pedig, hogy elkerülje, hogy szovjet fogságba kerüljön, végső megoldásként főbe lőtte magát. A holttesteket ezután, előzetes utasításainak megfelelően, egy bombatölcsérben elégették.

A propagandisztikus torzítások és eltúlzások következtében rendkívül nehéz pontosan rekonstruálni az eseményeket. Az azonban egyértelmű, hogy Sztálin határozottan utasította, hogy még az amerikaiak és a britek előtt, május 1-jére, a munka ünnepére be kell vonulni Berlinbe. E diadal szimbóluma pedig a német Reichstagra kitűzött szovjet zászló volt, amely a győzelem fényét hirdette.

Állítólag ez valóban megtörtént. Mihail Minin, egy szovjet közkatona, néhány társával együtt éjszaka titokban behatolt az épületbe. Mielőtt felértek volna a padlásra, letéptek egy másfél méteres csövet a falról, amely zászlórúdnak szolgált. Kimásztak a tetőre, és egy szobor tetejére tűzték ki a vörös zászlót. Azonban erről a bravúrról, ahogy később kiderült, sajnos nem készült fénykép. Ráadásul...

Egy hónappal Adolf Hitler hatalomra jutása után, 1933. február 27-én, rejtélyes körülmények között leégett a Reichstag épülete. Az esemény, amelyből a "Ég, mint a Reichstag" kifejezés is származik, lehetőséget adott Hitlernek arra, hogy a gyújtogatást a kommunistákra hárítsa. Ezzel a lépéssel drasztikusan korlátozta az alkotmányos szabadságjogokat, és megalapozta a totális náci diktatúrát Németországban. A Reichstag tehát nem csupán egy épület volt, hanem egy erőteljes szimbólum, amely a hatalom, a manipuláció és a félelem játszmáit is megtestesítette.

Egy alternatív narratíva szerint, amely a kommunizmus idején terjedt el, május 2-án, csupán két nappal a győzelem után, a grúz Meliton Kantarija őrmester tűzte ki a győzelmi zászlót Sztálin szülőföldjén, Alekszej Bereszt hadnagy irányítása alatt, Mihail Jegorov tizedes oldalán. Ez a verzió hosszú időn keresztül népszerű volt, de a legfrissebb hivatalos álláspont szerint a győzelem főszereplője a mindössze 18 éves kijevi Alekszej Kovaljové, akit bajtársai, köztük a dagesztáni Abdelhakim Iszmaljové támogattak. Emellett a minszki Leonyid Goricsev is részt vett az eseményben, ám ő a készült fotón nem látható.

Egyetlen dolog biztos a képpel kapcsolatban: a 28 éves Jevgenyij Haldej, a TASZSZ szovjet hírügynökség fotósa készítette, legkorábban május 2-án. Az is lehetséges, hogy a felvétel készült egy későbbi napon, amikor a Reichstag már végleg a megszállók kezére került. Ha alaposan megfigyeljük az utcán sétáló embereket, azonnal érzékelhetjük, hogy a pillanat tele van feszültséggel és bizonytalansággal.

A diadalmas rekonstrukcióra állítólag három arra járó szovjet katonát kért meg, ők voltak Alekszej Kovaljovék. Egy egész tekercs filmet elhasznált, közülük az egyik a 20. század ikonikus fotója lett, és a világ szinte valamennyi iskolai történelem tankönyvében szerepel.

Haldej 1941-től kezdve haditudósítóként és frontfotósként követte a Vörös Hadsereg mozgását, számos helyszínen, így Budapesten és Bécsen is dokumentálva a háború eseményeit. Amikor a szovjet erők már a végső rohamra készültek Hitler fővárosának elfoglalásához, éppen a moszkvai TASSZ központjában tartózkodott, ahol a háború kulisszatitkai és eseményei középpontjában állt.

Van olyan változat, hogy a képen látható sarló-kalapácsos zászlót nagybátyja varrta kérésére három éttermi abroszból, egy másik szerint maga hozta a vörös lobogót Moszkvából a bőröndjében. Akárhogy is történt, megjelenése előtt végrehajtott pár módosítást a fotón:

Azok az értékek, amelyeket valószínűleg nem a Szovjetunióból hoztak magukkal, hanem útközben "fellelték", talán éppen Berlin forgatagában. Amikor Haldej megérkezett a német fővárosba, a szovjet katonák már lázasan kutattak a javak után, s a város utcáin mindenütt a fosztogatás nyomai voltak láthatók.

Lehetséges, hogy másfajta manipuláció is történt, amely eddig rejtve maradt. 1945. május 13-án a szovjet Ogonyok folyóirat bemutatta a győzelmet szimbolizáló fényképet.

Mindezek ellenére a kép szinte azonnal világszerte ismertté vált. A háború során és azt követően több más, mély érzelmeket közvetítő alkotást is létrehozott, amelyek az emberek szenvedéseit és fájdalmát tárják elénk. A berlini győzelemről készült felvétel pedig nem csupán propagandaanyag; ez a mű nem hősiességtől csillog, hanem a valóságos élethelyzeteket tükrözi. A zászlót valóban kitűzték néhány nappal korábban, egy kiélezett helyzetben, de az épületet visszafoglaló német katonák onnan hamarosan eltávolították.

Berlinben a napok során folyamatosan zajlottak apró, de véres összecsapások. A német katonák tisztában voltak azzal, hogy a helyzetük reménytelen, mégis mindent megtettek annak érdekében, hogy elkerüljék a szovjet fogságot. Egyedüli vágyuk az volt, hogy valahogyan kitörjenek a városból, és a Berlin előtt megálló amerikai erőknek adják meg magukat.

A romos Berlin felett kitett szovjet zászlós képet gyakran hasonlítják Joe Rosenthal (Associated Press) 1945 februárjában készített Pulitzer-díjas fotójához, amin amerikai katonák egy USA-zászlót emelnek fel a csendes-óceáni Ivo Dzsima-sziget magaslatán. Az apró földdarab elfoglalása jelentős haditett volt a japánok elleni harcokban, a második világháború csendes-óceáni hadszínterén. (A különösen véres csatáról Clint Eastwood készített filmet Levelek Ivo Dzsimáról címmel.)

A fotós itt sem a valóság éles pillanatait örökítette meg, hanem egy megrendezett szituációt. Az amerikai parancsnokok ajánlására a katonák egy korábban valóban megtörtént, felemelő eseményt játszottak újra, immár egy nagyobb zászló társaságában és gondosan megkomponált keretek között. Jevgenyij Haldej is látta ezt a világsajtót bejáró képet, amely annyira mély hatást gyakorolt rá, hogy valószínűleg az ivo dzsimai zászlóállító katonák ihlették a Reichstag-jelenet megálmodását.

a helyzetet nem tudja elfogadni, mivel a művészi szabadság és a kreatív önkifejezés számára szent és sérthetetlen. Capa határozottan kijelentette, hogy a képek az ő művészi vízióját tükrözik, és nem engedheti meg, hogy bárki, még a hatóságok sem, beavatkozzanak munkájába. Az utazás során feszültség alakult ki közte és a hatóságok között, de a fotós elkötelezett maradt amellett, hogy riporter és művész marad, aki szabadon dokumentálja a valóságot. Ez a találkozás és tapasztalat nemcsak a Capa és Steinbeck közötti barátságot mélyítette el, hanem a szovjet rendszerről alkotott képüket is formálta. Capa bátorsága és eltökéltsége később is példaértékű maradt a fényképészek és újságírók számára, akik harcoltak a szabad véleménynyilvánításért és a művészi integritásért a világ különböző pontjain.

Így is történt, az állambiztonsági személyzet feszülten figyelő tekintete közepette.

Capa, a híres fotós, egy különleges és szenvedélyes szerelmi kapcsolatba keveredett Ingrid Bergman színésznővel közvetlenül a második világháború után, Párizs romantikus utcáin. A vonzalom oly erős volt, hogy Capa Hollywoodba követte a színésznőt, ahol a filmes világ fényei és árnyai várták őt. Tragikus sors várta őt: 1954-ben, az első indokínai háború során, Laoszban vesztette életét, miközben a valóságot örökítette meg a lencséjén keresztül. Bár Capa a Szovjetunió egyik legismertebb fényképésze volt, aki még Sztálinról is készített felvételeket, zsidó származása miatt súlyos hátrányokkal kellett szembenéznie. Kirúgták a TASZSZ-tól és a Pravdától is, így élete végéig küzdött az elismerésért. Moszkva külvárosában egy egyszobás lakásban élt, havi 80 dolláros nyugdíjával, ami alig volt elegendő a megélhetéshez. 1997-ben, 80 éves korában, ágyban hunyt el, és az utolsó pillanataiban talán csak a régi emlékek és fényképek maradtak vele.