Természetesen, itt van egy egyedi megfogalmazás a témáról: --- Az utóbbi időszakban sokat hallani a fideszezésről, amely nemcsak politikai, hanem társadalmi diskurzusainkban is mély nyomot hagy. E jelenség sokszor a könnyűzene világába is betör, ahol a

A magyar kormány számára a Trump és Putyin közötti találkozó egyfajta önigazolást jelentett, amely megerősítette politikai álláspontját és stratégiáit.

A könnyűzene mindig is a lázadás szellemében született, és ez már évtizedek óta így van. Amióta a zene létezik, a könnyű műfajok folyamatosan a hagyományos normák és elvárások ellen küzdenek. Ha visszatekintünk az elmúlt hetven évre, láthatjuk, hogy a "könnyűzene" kifejezés nem pontosan fedi azt, amit valójában jelent. A könnyűzene lényegében a lázadás DNS-ével van átitatva; mindig is megkérdőjelezte a status quo-t. Legyen szó a rock and roll forradalmáról, a beat mozgalomról, a punk éles kritikáiról, a hiphop társadalmi üzeneteiről vagy az elektronikus zene innovatív kísérletezéséről, mindegyik műfaj a fennálló rend ellen irányuló lázadás jegyében született.

A könnyűzene nem is csak feltétlenül az aktuális politikai hatalom ellen lázad, de a létező konszenzusok, az elfogadott életmód, az értékrend, az ezt meghatározó és tételező establishment, és számos esetben valóban a hatalmat birtokló kormány, a rendszer, miegyéb ellen. Nincs olyan, hogy rendszerkonform könnyűzene, a fennálló renddel barátkozó popkultúra. Még amikor valami effélét látunk - mint akár az elmúlt tizenöt-harmincöt évben hazai popkultúra bizonyos szegmenseiben -, az sem egészen az, aminek látszik. Pontosabban az, aminek látszik, csak éppen a látszásnak megvan a maga kontextusa, megvan az előzménye.

Ezeket az alapvető nézeteket elengedhetetlen rögzíteni, mielőtt mélyebben belemerülnénk a témába. Valójában ez a lépés már magának a téma alapos vizsgálatához is hozzátartozik. Ebből a kiindulópontból hasznos lenne felfedezni, hogy milyen jellegű és összefonódású a korábban említett közéleti és kulturális feszültségek természete.

Az, hogy a popzene politikus, pontosabban, hogy lehet akár a politikus is, hogy a popzenének lehetnek politikai-közéleti dimenziói, ugyancsak nem újdonság. Bob Dylan a "háború mestereinek" üzent dalban (Masters Of War), John Lennon egy reprezentatív koncerten szólt oda a gazdagoknak, hogy ők elég, ha csak az ékszereiket csörgetik a díszpáholyban taps helyett. A hippikorszak politikai odaállásairól ne is beszéljünk. A Sex Pistols emblematikus sorát, "Isten óvja a királynőt és a fasiszta rezsimet", meg a többi felforgató gesztusát ne is említsük. Azzal együtt, hogy a Pistols egy lényegében kortárs művészeti felforgató projekt volt, amit az eszes menedzser, Malcolm McLaren eszelt ki - no, de mégis csak a könnyűzenét használta felületéül (briliáns módon), és a felforgatás terepe a közélet és az életmód volt.

Az, hogy könnyűzenészek színpadokon olyanokat csinálnak, ott úgy néznek ki, színpadokról olyanokat kiabálnak lefelé, amitől a szülők, az idősebbek szívbajt kapnak, hogy azon felháborodnak, szintén nem tegnap óta van.

A politika meg popzenés. Ez sem újdonság. A politika használatba veszi a popzenét. Popdalokkal kampányol. Ha kéri a popzene, ha nem. Származtak is ebből botrányok, gondoljunk csak az egyik legklasszikusabb ügyre, amikor Ronald Reagan Bruce Springsteen Born In The USA című dalával kampányolt, mely dal amolyan keserédes szerelmeslevél Amerikának egy vietnámi veterán szemszögéből. De semmikép sem az amerikai glory hurráoptimista fölzengése. Ki is akadt annak idején Bruce Springteen, miért használják az ő dalát más összefüggésbe helyezve azt. Azóta viszont azt is láthattuk, Springsteen örömmel odaáll, ha a szívének kedves politikai oldalt akarja támogatni.

A politikai diskurzus szempontjából figyelemre méltó példa volt Donald Trump kampánystratégiája, amikor a YMCA című ikonikus amerikai diszkóhimnuszra támaszkodott. Korábban már részletesen kifejtettem a témát, így most nem ismétlem meg a történetet, de érdemes megemlíteni, hogy ez a zenei választás hogyan tükrözte a kampány szórakoztató és megosztó jellegét.

A politika mindig is kedvezett a könnyűzenének és a zenészeknek, ha éppen úgy hozta a helyzet. Például Tony Blair brit miniszterelnök a kilencvenes években a hazai popzene újjászületésére építette Cool Britannia nevű programját. Ekkor kampánydalok születtek, zenészek léptek fel politikai rendezvényeken, és a közönség szeme előtt politikai vezetők és művészek közötti baráti pillanatok is megörökítődtek a backstage-ben.

A politika és a popzene kapcsolata kölcsönös és kétirányú. A könnyűzene behatol a politikum területére. A politika legitimációs eszközként tekint a popra. Ráadásul a politika az elmúlt évtizedekben öles léptekkel haladt a tömegkultúra felé. Soha jobban és többet nem használta annak eszköztárát és gesztusrendszerét, mint napjainkban. Politikusok és influenszerek, néha már nehéz megkülönböztetni egyiket a másiktól.

Ha tehát az eddig ismertetett premisszákból indulunk ki, az, hogy egy tizenöt éve fennálló rendszerben, egy talán minden eddiginél feszültebb, konfliktusosabb belpolitikai helyzetben - még akkor is, ha a konfliktus természete sok újdonságot nem is hoz az elmúlt tizenöt év korábbi szembeállásaihoz képest - felhangzik a nézőtereken a Mocskos Fidesz, nem olyan őrült meglepetés. Miért volna az?

Ezen kívül nem hagyható figyelmen kívül a nemzetközi trendek jelenléte sem, hiszen a globális összefonódások világában élünk. A 2024-es amerikai választások során szinte az összes jelentős művész a demokraták, köztük Kamala Harris mögé sorakozott fel, bár a sikerük mérsékelt volt. Ami pedig a jelenség lényegét illeti, itthon is hasonló folyamatok figyelhetők meg.

Itt egy zárójelet nyitok, hogy visszautaljak egy korábbi megjegyzésemre a rendszert támogató könnyűzenéről. Kétségkívül létezik egy sajátos jobboldali magyar rockzene is. Ennek egyik ága a nemzeti rock, ami meglepő vagy éppenséggel nem meglepő módon, a mai napig egyfajta nagyra nőtt szubkulturális zárványként létezik (nem találkozhatunk vele a fesztiválokon, és a kereskedelmi média sem tálalja túl gyakran a dalait stb.). Ugyanakkor ez sem teljesen pontos, hiszen akinek a dalát a hazai válogatott labdarúgó mérkőzések előtt alternatív himnusz-ként játsszák, és akinek a dallamát tízezrek zengik a stadionban (mint például Ismerős Arcok: Nélküled), az bizony nem éppen szubkulturális státuszban van. Ez egy különös, kvantumos helyzet. A másik csoport pedig az idősebb rockzenészek, akiknek a politikai elkötelezettsége részben a Kádár-rendszer antikommunizmusából táplálkozik, vagy akik a kilencvenes évek kultúrharcaiban találták meg helyüket a jobboldalon.

Az állításom tehát az, hogy

A legrosszabb forgatókönyv szerint ez a helyzet úgy festhet, mint a Kádár-rendszer egyes kulturális figuráinak fellépése a régi időkben. Bármilyen fennálló hatalom csak kínosan, de inkább nevetségesen tud reagálni egy ilyen éles váltásra, és ezt fontos észben tartani. A fesztiválokon vagy klubokban Mocskos Fideszt kiáltó fiatalokból, valamint a kormánykritikus dalokat játszó zenészekből nem fognak Fidesz-szavazók, vagy a NER elkötelezett hívei válni, még akkor sem, ha a kormányzat és a hozzá közel álló média reggeltől estig üvöltöznek. Ezen fiatalok teljesen jogosan fejezik ki érzéseiket. Ezek az érzések – és a hozzájuk tartozó megnyilvánulások – sokszor homályosak, néha pedig nem teljesen egyértelműek. Más kérdés, hogy az ellenzéki sajtó lelkesen használja fel ezeket a hangokat saját céljaira.

Ez a helyzet még akkor is érvényes, ha Ceglédi Zoltánnak igaza van abban, hogy "nem a mélyszegény szegregátumokból zúg a mocskos Fidesz, pedig sok okuk lenne rá". Sőt, még ha azt is figyelembe vesszük, hogy a diktatúra elviselhetetlenségéről éneklő zenekarok és előadók dalaikat a Petőfi Rádióban játszották a 2010 utáni időszakban, és hogy ezek a művészek jól dokumentáltan részesültek az állami kulturális támogatásokból – nem is keveset. Fontos tisztázni, hogy ezeket a visszaosztható forrásokat az állampolgárok politikai nézeteitől függetlenül helyezték a közkasszába, többek között a Nemzeti Kulturális Alap keretein belül. Ez nem valami ajándék, amiből valaki részesülhet. Ugyanakkor meg kell említeni, hogy vagy egy mocskos, keleties diktatúra létezik, vagy – és ezt én is méltányosnak és szakmai szempontból megalapozottnak tartom – léteznek támogatási pénzek, megnyilvánulási lehetőségek, klubkoncertek és fesztiválok. A kettő egyszerre nem állhat fenn.

Ami a reprezentatív eseményekre való fellépőválasztást illeti, nem szükséges meglepődni, ha nem ezek a zenekarok vagy előadók kapják a meghívást. Még akkor is, ha egy város vagy kerület közrendezvényei a széles közönség igényeit szolgálják, a zenei ízlés és a preferenciák sokszínűsége miatt gyakran más művészeket részesítenek előnyben.

Ez többek közt azt jelenti, hogy a politikai szempontok szerint is működő helyi kormányzat nem biztos, hogy olyan előadót, zenekart szeretne felléptetni a rendezvényén, mely művész a színpadon, vagy mely művész közönsége a nézőtéren egy ponton esetleg őt magát - mármint a politikai szereplőt - kezdi szidalmazni.

Az ilyen helyzetek megértéséhez mindig hasznosnak tartom az ellenpróba elvégzését. Képzeljük el, hogy a fővárosi önkormányzat vagy bármely ellenzéki irányítású település, esetleg egy fővárosi kerület szeretne fellépőt szerződtetni. Vajon kiválasztanának-e olyan előadót, aki esetleg kritikusan, részletesen és példákkal illusztrálva beszélne Orbán Viktor nagyszerűségéről, a NER kiválóságáról, vagy a főpolgármester és a kerületi vezetők gyengeségeiről? Esetleg a közönség is aktívan részt venne, és hangos ellentüntetésekbe kezdene a nézőtéren? Erre aligha lenne példa.

A legismertebb zenekarok – hogy egy újabb dimenziót is bevonjak a képbe – valójában nem az állami vagy önkormányzati rendezvényekre támaszkodnak. Klubokban, fesztiválokon, saját univerzumaikban formálják a közönségüket, ahol közvetlen kapcsolatot ápolnak a rajongóikkal. Ezek a helyszínek jellemzően mentesek a hatalom befolyásától. Egy igazi, autentikus diktatúrában viszont még ezek a szentélyek is a hatalom szorításába kerülnének.

Ez az egész egyébként egyfajta kutyaszorító. Szembe menni az ifjúság egy részének hangos érzületeivel, idegesen hadonászni, huligánokat a borbélyhoz küldeni enyhén szólva sem nyertes pozíció. Az ellenkezője sem az, meglehetős politikai önfegyelem kell(ene) ahhoz, hogy a Fidesz ne széles mozdulatokkal reagáljon a helyzetre. Az pedig, hogy a mocskos fideszezésnek mi a valódi politikai jelentősége, jövő áprilisban derül ki.

A szerző egy tapasztalt újságíró, aki az ÖT csapatának tagjaként tevékenykedik.

Ez a cikk az ÖT és az Index közötti szoros együttműködés eredményeként került fel oldalunkra. Amennyiben tetszett, és szívesen megosztaná, vagy hozzászólna hozzá, esetleg további hasonló tartalmakra lenne kíváncsi, ne habozzon, látogassa meg partnerünket, az ÖT weboldalát!