Orbán Balázs érvelése: a liberális autoritarizmus kihívása az akadémiai szabadságnak Az akadémiai szabadság védelme nem csupán egy elvont fogalom, hanem alapvető feltétele a tudományos fejlődésnek és a társadalmi előrelépésnek. Orbán Balázs álláspontja a

Kállay Miklós megítélésekor a nemzetmentés és a szuverenitás kérdései kerülnek a középpontba. Az ő politikai tevékenysége során gyakran került szembe a nehéz döntések dilemmájával, amely a hazája megvédését és függetlenségének megőrzését egyaránt érintette. A történelmi kontextus, amelyben Kállay dolgozott, rendkívül bonyolult volt; a második világháború vihara közepette a magyar állam helyzete kritikussá vált. Kállay Miklós nemcsak mint politikai vezető, hanem mint egy olyan személyiség is megjelent, aki a nemzeti érdekek védelmét prioritásként kezelte. E döntések mögött álló motivációk és a szuverenitás megőrzésére tett kísérletek jelentős hatással voltak nem csupán a háború alatti politikai tájképre, hanem a későbbi magyar történelem alakulására is. A kérdés tehát, hogy miként egyensúlyozott a nemzet mentése és a függetlenség megőrzése között, kulcsfontosságú ahhoz, hogy teljes képet kapjunk Kállay Miklós örökségéről és politikai örökségéről.

Orbán Balázs, miután hetekig tartó, az ő és az ELTE ellen irányuló hisztériakeltés kereszttüzében állt, végül sikeresen megvédte doktori értekezését. A feleségem, Unger Anna, az egyik opponens szerepét töltötte be, ami különösen érdekes élménnyé tette a folyamatot. Megdöbbentő volt tanúja lenni annak a szintű aljasságnak és őrjöngésnek, ami az eljárás körül zajlott, miközben a disszertáció elvei és részletei egyértelműen helytállóak voltak. Mintha a jogi és társadalomtudományi disszertációkban az önplagizálás nem lenne egy általánosan elterjedt gyakorlat: meggyőződésem, hogy jogi disszertációk esetén ez a jelenség legalább 50-60 százalékban előfordul. Régebben a konzulensek még ösztönözték is a hallgatókat, hogy ezzel biztosítsák a publikálási lehetőségeiket.

A most felháborodók elhallgatták, hogy a hangos szektás kritikusok egy részének is pontosan ilyen, sőt, Orbán Balázsénál még több átvétele van, akár közös szerzős cikkekből is.

Az események úgy lettek tálalva, mintha Orbán Balázs lebukása kizárólag a metaadatoknak köszönhető lenne; ugyanakkor tudok olyan liberális professzorról, akinek a metaadatai teljesen eltérnek attól, amire a szerzőség utal, és mégis biztos vagyok benne, hogy ő írta a disszertációját. Azt a látszatot keltették, mintha evidens lenne, hogy a dolgozat politikai okokból megbukik, mintha egy tudósnak nem lenne más választása, mint az akadémiai szabadságát feladni. Ismeretlen újságírók hirtelen szakértőkké avanzsáltak, és arrogánsan magyarázták az egyetemnek, valamint a valódi tudósoknak, hogy hol lenne a megfelelő hely a védés lebonyolítására, és hogy a védés témája csupán humbug. Mintha a 21. században ne lehetne komolyan foglalkozni a szuverenitás kérdésével (ezt úgy mondom, hogy sok szempontból nem osztom Orbán Balázs nézeteit).

Azt állították bizonyos "szakértők", hogy témaváltás történt, mintha a parlamenti jog és a képviselők jogállása nem lenne szoros összefüggésben egymással. Úgy tettek, mintha Orbán Balázs tudományos munkássága nem létezne, holott ő már publikálta eredményeit rangos nemzetközi kiadványokban, mint például a Springeres szerkesztett kötetek, valamint a Jog-Állam-Politika, a Közjogi Szemle és a Hungarian Yearbook of International Law and European Law. Különösen furcsa, hogy a CEU-n végzett PhD hallgatók közül sokan, akiknek nincs publikációjuk, mert az nem kötelező, jobbnak minősülnek. A legszórakoztatóbb az volt, amikor olyan "tudósok" fejtették ki véleményüket, akiknek tudományos teljesítménye a Mozgó Világ hasábjaira korlátozódott. Azt is mondták, hogy furcsa, ha valaki ennyi idő után védi meg a dolgozatát, holott ez valójában nem szokatlan, és a szabályoknak is megfelel. Sőt, gyakran előfordul, hogy a hosszabb kutatás után egy értelmesebb dolgozat születik. Számomra egyértelmű volt, hogy Orbán Balázs saját maga írta a dolgozatát; nem hiszem, hogy bárki ennyire tájékozott lenne, ha nem ő a szerző, és ezt a védésen nyújtott, felkészült előadásával is bizonyította, amelyet papírok és jegyzetek nélkül tartott.

Számomra egyértelmű, hogy a magyar felsőoktatás, valamint a médianyilvánosság is súlyos problémákkal küzd, amelyek az autoriter liberalizmus köré összpontosulnak. E témában a London School of Economics-nak írt írásom részletesen kifejti a nézeteimet (a magyar változat pedig itt érhető el). Mint az egyik legaktívabb szerző, akinek kutatásai az akadémiai szabadság és a kormányzat viszonyát vizsgálják az Európai Unió keretein belül, számos angol nyelvű tanulmányom született (ezeket itt, itt, itt, itt és itt találhatják meg; németül pedig itt, míg magyarul például itt olvashatók). Ezek a vélemények gyakran kiváltják mások ellenállását, és számos alkalommal tapasztaltam, hogy az emberek kritikáikat a személyem ellen irányították, amiről itt beszámoltam. Ugyanakkor úgy érzem, hogy a cyberbullying, amelyet elszenvedtem, nem különbözik az autoriter jobboldal által generált esztelen provokációktól; ez a jelenség nem új, hanem rendszeresen felbukkan a "liberális" közegben is. Az ilyen támadások szellemi abúzusnak minősülnek, mivel a bizottság tagjai, az egyetem és az eljárás hitelét az aktuális politikai érdekek mentén próbálják aláásni.

Azt is gondolom, hogy baloldalhoz és jobboldalhoz hasonlóan beszélhetünk mérsékelt és autoriter liberalizmusról, és ennek komoly nemzetközi irodalma is kezd lenni (ld. pl. Wilkinson vagy Deneen műveit).

És ilyen értelemben egyetértek Hack Péterrel: jogos a bolsevikozás a védés kapcsán. Hacknak abban is igaza van, hogy hasonló hisztéria nem zajlik akkor, amikor a liberális kollégák maguk között szerveznek védéseket az akadémiai közegben (egyébként néha arcpirítóan szektás módon). Emellett az autoriter liberalizmus a felsőoktatásban unalmasan homogén tanszékeket és intézeteket eredményezhet, ahol mindenki "egy irányba néz". Ahova csak azok kerülhetnek be, akik "be vannak kötve" a "baráti" rendszerbe. Ahol vezetői funkciókat alapvetően csak szektatagok láthatnak el. És a legfontosabb: ahol a viták hiányoznak, mert az okosok megmondják, mit kell gondolni. Még akkor is, amikor épp arról ír az ember, hogy ez mennyire problémás, csak annyi a válasz némi mansplaining keretében, hogy nem érti, nem látja át.

Rácz András, meg a zs kategóriás, PhD-val nem rendelkező, különösebb tudományos tevékenységet nem folytató ügyvédek és "újságírók" sunyi igénytelenkedéseinél egyébként őszintébbnek gondolom Polyák Gábor érveit, aki ideológiai alapon zárta volna le az eljárást. Ha bármiben is lehetne értelmesen vitatkozni, akkor ez lenne az.

Jött olyan felvetés is, amiben Orbán Balázst Carl Schmitthez hasonlították, felvetve a dilemmát, hogy kinek engedhető a fokozatszerzés. A gond az, hogy a "no platformingnak" az akadémiai közegben egészen komoly irodalma van, ugyanakkor nem véletlenül írják le komoly szerzők, hogy mennyire visszaüthet, ugyanis pont a tudomány egyik értelmét, a diskurzust és a vitát lehetetleníti el, és az esetek jó részében oda vezet, hogy fű-fa-virágot elkezdenek kirekeszteni.

A szövegben kifejezett nézetek és gondolatok rendkívül fontosak, hiszen nem csupán egy egyszerű beszélgetés lemondásáról van szó, hanem sokkal mélyebb és komolyabb témáról: az oktatás, a kutatás és a tudományos fejlődés megakadályozásáról. Ez a hozzáállás éles ellentétben áll a tudomány világának alapvető értékeivel. Jogászként különösen figyelemfelkeltőnek találom ezt a jelenséget, mivel alapvetően jogellenes lépésekről van szó, amelyeket jogászok is szorgalmaztak. Nem lehet politikai vagy ideológiai okokból bárkit kizárni a tudományos diskurzusból. Bár én magam is a kormány erőteljes kritikájának táborába tartozom (például úgy vélem, hogy a németek és a csehek is sikeresen túlléptek autoriter törvényeken a demokráciához való visszatérés során), nem hagyhatjuk figyelmen kívül, hogy semmilyen szabályt nem lehet önkényesen, hatalmi igények alapján megkerülni. Az ilyen lépések a nép akaratának figyelmen kívül hagyását és az elit hatalmi harcainak következményeit tükrözik. Ezért is érdekes, hogy Orbán Balázs részéről nem tűnik "elegánsnak" a védekezés, hiszen a kérdés az, hogy mikor lenne ő hajlandó valóban kiállni valaki mellett, ha már kifutott az időből? Az a kérdés is felmerül, hogy valóban van-e értelme újraindítani a képzést, ha a jelenlegi helyzet ilyen ingatag.

Ráadásul, bármennyit is kritizáljuk a NER rendszerét, ez a rendszer nem azonos a történelmi totális rendszerekkel, még ha egyes jegyeket mutat is, így nem feltétlenül eredeztethető ugyanaz a radikális "megoldás" sem, szerintem.

az ELTE-n valóban van-e alapja a félelemnek, vagy csupán egyfajta kollektív paranoia uralkodik a közgondolkodásban. Az, hogy egy külföldi szakember jobban rálát a hazai helyzetre, mint az intézmény szakemberei, furcsa és aggasztó jelenség. Számomra ez arra utal, hogy talán nemcsak a kormányzattal, hanem egymással is problémáink vannak. Mindezek ellenére én nem érzem, hogy a félelem lenne a megfelelő válasz, hanem inkább a nyílt párbeszéd és a konstruktív kritika lehetne az út. Kérdezem: hogyan tudnánk közösen erősíteni a közösségünket és megszüntetni a köztünk lévő feszültségeket?

Az a véleményem, hogy elfogadhatatlan, ha egy egyetemi oktató nyílt nyomásgyakorlásnak van kitéve, különösen egy folyamatban lévő eljárás kapcsán. Örömmel látnám, ha a szabad véleménynyilvánítás kereteit szélesebbre nyitnánk, és megvédeném Polyák Gábor akadémiai szabadságát ebben a kontextusban. Egyetemi polgárként nem indítottam eljárást ellene, mert úgy érzem, hogy az ilyen jellegű megnyilvánulásoknak helyük van a tudományos diskurzusban. Ugyanakkor felmerül bennem a kérdés, hogy ha a véleménynyilvánítás határai tágulnak, akkor én is kifejezhetem-e azt a nézetemet, hogy Polyák Gábor és Rácz András a tudományos közegből való kiiratkozás mellett döntöttek, és a jövőben inkább politikai manipulátorokként, autoriter szekta képviselőiként tekintek rájuk, mint valódi tudósokra. Ha a szabad véleménynyilvánítás valóban érvényesül, akkor ez a kijelentés is bele kell, hogy férjen a diskurzusba.

Kérdéses számomra, hogy egy külföldi kormány pénzügyi támogatásával egyáltalán lehet-e élni, és ha igen, milyen feltételek mellett. Ráadásul az, hogy a döntései következményeként a média teret ad a felháborodásának a közösségi oldalakon, még inkább felveti a problémát. Személyes véleményem, hogy ez a tevékenység már túlmutat az akadémiai szabadság keretein, és valószínű, hogy a legtöbb nyugati egyetem elhatárolódna tőle, hacsak a magánszféra és az egyetemi munkavégzés közötti határok nem lettek előre tisztázva. Ezzel kapcsolatban felmerül a kérdés, hogy egyáltalán hogyan lehetne engedélyezni ilyen jellegű tevékenységet, hiszen az egyértelműen befolyásolhatja az érintett szakmai munkáját és az egyetem reputációját. Emellett érdemes figyelembe venni, hogy a külföldről érkező támogatások milyen hatással vannak a magyar médiapiacra, és hogy esetleg nem válhatnak-e a liberális autokratizálódás eszközeivé.

Szeretném kiemelni Orbán Balázs egy fontos megjegyzését, amely így hangzott: "Egy fiatal kutató kollégámat befogadtam. Nem az önök hibája, de az elmúlt két hét őrjöngésének következményeként nem kapott kedvet a kolléga, hogy tudományos pályára lépjen." Üzenetem a fiatal szakemberhez: a liberális értékek erodálódása és az autokratikus tendenciák nem szabad, hogy elvegyék a kedved a tudományos karrierhez. A tudomány, akárcsak a politikai élet a demokráciákban, a viták és a párbeszéd színtere. Az akadémiai közeg sem különbözik más társadalmi szegmensektől: a csendes többség most is hallgatólagosan eltűri az akadémiai szabadság csorbítását. Ez a jelenség más területeken is megfigyelhető, és emiatt nem érdemes feladni a céljaidat, ha valóban komolyan gondoltad a tudományos pályát.

A szerző az ELTE Társadalomtudományi Karának egyetemi oktatója, aki jelentős tapasztalattal bír a tudományos kutatás terén.

Írása nem az ELTE vagy kollégák álláspontját, nem az Index álláspontját, hanem kizárólag a saját véleményét tükrözi.