Punkzenész és ejtőernyős: ő volt az egyik legkiemelkedőbb magyar kommandós, aki a zene és a bátorság határvonalán mozgott.

Számos éles bevetésen vett részt a Készenléti Rendőrség Terrorelhárító Szolgálatánál

Vitéz Kiss Zsolt alföldi, szolnoki gyökerű, s mint mondta, 35 évvel ezelőtt, mint minden vagány szolnoki srác, karatézni járt Furkó Kálmán iskolájába. Ejtőernyőzött a szandai reptéren, na meg punkzenekart alapított a barátaival. Az első két hobbiból több mint két évtizeden át hivatás lett, az utóbbi, a muzsikálás pedig nyilvánosan a magyar hagyományok őrzésében maradt meg, citerája hangját Erdélyben is ismerik, a gitár ma már csak otthoni kis sufnistúdiójában kerül kézbe.

A híres szolnoki mélységi felderítő alakulatnál szerzett ejtőernyős, hegyi, búvár- és katonai közelharcképzés olyan alapokat adott, amelyek felkészítettek egy különleges feladatkör betöltésére. Akkoriban még nem léteztek katonai missziók vagy éles bevetések, de én úgy éreztem, hogy a megszerzett tudást nem csupán gyakorlatokon szeretném kamatoztatni - mesélte az egykori kommandós. A rendőrség már túl volt a Komondor kommandón, és az RKSZ is egy komoly egységnek számított, amely nemcsak hazai, hanem nemzetközi szinten is elismert volt. Számos volt harcostársam ott folytatta pályafutását, és engem is vonzott a lehetőség. Azt kell mondanom, hogy az ottani kiképzéshez képest a hadsereg elit egységének tréningje egy vasárnap délelőtti játszóházi programnak tűnt. Hat hónapnyi brutális kemény edzésen kellett átesnem, hogy büszkén mondhassam, a rendőrség különleges egységének rohamcsoportjához tartozom. Az, hogy nem adtam fel, nagyrészt annak volt köszönhető, hogy igazi csapatot alkottunk; együtt küzdöttünk egymásért, és ez a közösség adott nekem erőt a nehézségek leküzdéséhez.

A rohamcsoport tagjai, akik az éles helyzetek specialistái, szinte testvéri kötelékben éltek együtt. Mindig odafigyeltek egymásra, és megtapasztalták, hogy a legjobb teljesítményt akkor nyújtják, ha úgy működnek együtt, mint egy jól összeszokott orvosi csapat a műtőasztal mellett. Szavak nélkül is megértették egymást, ismerve a másik minden mozdulatát, és ha szükség volt rá, azonnal átvették egymás szerepét. Három év feszített együttműködés kellett ahhoz, hogy ez a szintű összhang elérhető legyen, és végül a csoport készen állt a bevetésre.

- Bíztunk egymásban a végtelenségig - folytatta a volt rohamcsoportos, vagy rendőri kódnevén rocsos. - Arra is kaptunk kiképzést, hogy ne álljunk meg akkor sem, ha meglőnek minket, lépjünk át a másikon is, ha őt meglövik, mert mögöttünk jönni fog a segítség, nekünk a célszemély elfogása a feladatunk. Hogy kiket fogtam el? Mindenkit, aki abban a 12 évben, míg rocsos voltam, kiérdemelte azt, hogy mi menjünk érte. Hetente két bevetés biztos volt. Volt, hogy reggel kiképzés, délután az amerikai nagykövet autójában ült géppisztollyal a kezében, este pedig már egy Afrikába tartó repülő fedélzetén találta magát egy tucat kitoloncolt külföldivel, akit nem akartak hazamenni. Ők már a jelenlétünktől is lecsillapodtak, látták, itt sem okosak, sem erősek nem lehetnek.

Az egykori rohamcsoportos ma a magyarság hagyományainak őrzését tekinti életcéljának, amelyet szenvedéllyel és elkötelezettséggel valósít meg. Zenében és öltözetben egyaránt folyamatosan táplálja a tüzet, amely a múlt értékeit élteti. Szerinte a régi élete, legyen az akár az ejtőernyős pálya vagy a rendőri szolgálat, már csupán szép emlékekkel teli időszak, de ha újra 18 éves lenne, ugyanazt az utat választaná, mert a hagyományok iránti szeretet és a közösségért való tenni akarás mindig is vezérelte.