Robert Capa, a mozgalmas szellem, aki saját legendáját szőtte.

Ha létezik hatalmas lehetőség, amit eddig még nem ragadtak meg a hazai filmesek, akkor az kétségtelenül Robert Capa, minden idők legizgalmasabb magyar fotósának élete. Capa kalandos sorsa és megfoghatatlansága kiált a nagyvászon után: ő a pacifista háborús fotós, aki Magyarországból menekülve építette fel a karrierjét a világ legnagyobb konfliktusai közepette. Az a nyughatatlan humanista, aki a spanyol polgárháború, a második világháború, Kína és Vietnam harcainak hátterében készült felvételeivel beírta magát a fotótörténet nagykönyvébe. Legendás mondása, miszerint "ha nem elég jók a képeid, nem vagy elég közel", nem csupán a fotózásra, hanem az életre is érvényes tanítás. Capa története nem csupán izgalmas, hanem inspiráló is, és ideje, hogy végre filmvászonra kerüljön!

Robert Capa zsidó családba született Budapesten Friedmann Endre Ernő néven. 1930-ban kezdett el fotózni többek között Besnyő Éva és Kepes György hatására, majd 1931-ben Berlinbe menekült, miután részt vett egy tüntetésen, és le akarták tartóztatni. Szülei nem tudták fizetni az egyetemi tandíját, így a Dephot fotóügynökségnél kezdett el dolgozni labortechnikusként, majd asszisztensként, míg végül a kamera mögé kerülhetett.

A náci párt mindeközben hatalomra került, így a fiatal fotós jobbnak látta elhagyni Németországot: rövid Magyarországon töltött idő után 1933-ban Párizsba költözött, ahol megismerkedett André Kertésszel, aki bevezette a párizsi fotográfusok körébe. Kertész munkát is segített keresni, és rajta keresztül találkozott Capa David Seymourral (Chim) és Henri Cartier-Bressonnal, valamint nagy szerelmével, Gerda Pohorylle-lal (később: Taro). Hamar elválaszthatatlanok lettek a munkában és az életben egyaránt. Együtt találták ki Robert Capa, a híres amerikai fotográfus karakterét, akinek a nevében sokkal több pénzt lehetett elkérni egy-egy munkáért.

A Vu magazin szerkesztője, Lucien Vogel volt az első, aki felfedezte, hogy a hírhedt amerikai fotós helyett egy magyar menekülttel van dolga. Capa képei azonban annyira lenyűgözők voltak, hogy Vogel továbbra is megbízásokat adott neki. A Capa név állítólag a budapesti gimnáziumi évekből származik, ahol barátai a nagy szájáról és rámenős természetéről nevezték el őt Cápának. Az első jelentős megbízását 1936-ban a Vu magazintól kapta, amikor spanyol polgárháborús eseményeket dokumentált Taróval és más fotóriporterekkel együtt. Ezek a képek hozták meg számára a világhírt, köztük az ikonikus „A milicista halála” című felvétel, amelynek hitelessége később heves viták tárgyát képezte. Ezen a küldetésen veszítette életét Gerda Taro is, amikor egy tank tetején ülve tragikus módon a jármű alá esett.

Huszonöt éves volt, amikor 11 oldalon keresztül publikálták a háborúban készült képeit "a világ legjobb háborús fotográfusa" szalagcímmel a Picture Post nevű brit magazinban. 1938-ban pedig ő volt a világon az első, aki színes háborús fényképeket készített a vuhani csatában. Ezután végigfotózta a II. világháborút Olaszországtól Franciaországig, de fotózott az első arab-izraeli háborúban és Franciaország indokínai háborújában is: "A békeszeretet valójában mit sem jelent, ha nem ismerjük a háború borzalmait" - mondta egyszer.

Tudom, hogy a haditudósítók olyan előnyöket élveznek, mint a több alkohol, a szórakozás, a nagyobb anyagi lehetőségek és a szabadság, amit a katonák nem kapnak meg. A háború kegyetlen színjátékában ők maguk dönthetik el, hol akarják tölteni a pillanataikat, miközben a gyávaság nem jár azonnali büntetéssel. Számukra saját szenvedéseik kezelésének felelőssége is a saját kezükben van. A haditudósító élete a tét: ő határozhat arról, hogy mibe fekteti bele magát, és akár az utolsó percben is megváltoztathatja a döntését. Én egy játékos vagyok – írta Kissé elmosódva című könyvében, amikor a normandiai partraszállásra emlékezett.

Robert Capa mindig is kedvelte a kihívásokat és a kockázatvállalást, hiszen nemcsak a fényképezőgép mögött, hanem az élet minden területén igyekezett izgalmakat keresni. Kártyaparti közepette, lóversenyek izgalmában, a női szívek hódításában, vagy éppen a híres művészek, mint az idősebb Picasso, szórakoztatásában találta meg a szenvedélyét. Capa, aki a háborúk harcmezején is megállta a helyét, Taro tragikus elvesztése után sosem kötött házasságot. Legemlékezetesebb románca Ingrid Bergmannel fűződött, akivel való kapcsolata állítólag Hitchcock ikonikus filmjének, a Hátsó ablaknak a történetét is inspirálta.

A spanyol polgárháború után Capa a Life magazin munkatársa lett az Egyesült Államokban. Az újság tudósítójaként számolt be a japán-kínai háborúról, az amerikai hadsereg második világháborús észak-afrikai harcairól, az olaszországi csatákról, és később az első rohamcsónakok egyikén ért partra az Omaha Beachen, az amerikai hadsereg normandiai partraszállásakor 1944-ben. Az ő képei ihlették Steven Spielberg megrendítő nyitó képsorait a Ryan közlegény megmentésében is.

A háborút követően jött létre a független Magnum Photos, amely mára a világ egyik legismertebb és legelismertebb fotóügynökségévé nőtte ki magát. A névválasztás mögött egy érdekes anekdota áll: Capa szenvedélyes pezsgőkedvelő volt, és a magnumnak nevezett másfél literes pezsgőspalack mérete szimbolizálta az ő ambiciózus terveit a projekt nagyságával kapcsolatban. Ez volt az első olyan ügynökség, amelyet független fotósok közösen alapítottak, akik szövetkezeti formában működtek, és minden egyes tag egyenlő jogú részvényesként vehetett részt a döntéshozatalban. A Magnum Photos úttörőként vezette be azt az elvet is, hogy a képek szerzői jogát maguk a fotográfusok birtokolják, lehetővé téve számukra, hogy egy-egy alkotást többször is értékesíthessenek. Ez a megközelítés nemcsak nagyobb szabadságot biztosít számukra, hanem lehetőséget teremt arra is, hogy kikerüljön a magazinok nyomása alól, és saját kreatív víziójukat valósítsák meg.

A Magnum két meghatározó irányvonalat képvisel: az egyik a fotóriporteri megközelítés, amelynek élharcosa Robert Capa volt, míg a másik a művészi kifejezés, amely a kezdetekben Henri Cartier-Bresson stílusában bontakozott ki. A különböző háttérrel, gondolkodással és műfaji eltérésekkel rendelkező fotográfusokat három alapvető érték köti össze: a képalkotás jelentőségébe vetett mély hit, az egyéni látásmódok tisztelete, valamint a fotográfia társadalmi szerepéről folyó folyamatos párbeszéd.

Cartier-Bresson egyszer úgy fogalmazott, hogy ők egyfajta "etikus kalandorok" - ez a leírás pedig tökéletesen passzol Capához, aki ráadásul nem csupán szerette a nőket, de szakmailag is hitt bennük. Az ötvenes évek elején egy nőnek Amerikában még nem lehetett saját bankszámlája egy férfi aláírása nélkül, de a Magnumhoz már csatlakozhattak fotográfusként. Capa egyik alapítótársa is nő volt Maria Eisner személyében, de a Magnum Photos vezetését is egy nőre bízták, Rita Vandivertre.

1954. május 25-én egy konvoj részeként haladt a laoszi határ közelében. A parancsnok figyelmeztetése ellenére nem tudott ellenállni a kísértésnek, és előrelépett, hogy megörökítse a pillanatot. Ám ezúttal a határok átlépése végzetesnek bizonyult: egy taposóaknára lépett. Csak negyvenegy esztendős volt.

Robert Capa óriási hatással volt a fotóriporteri szakmára és a háborús fotózás világára. Munkássága és szenvedélye generációk számára szolgált és szolgál ma is inspirációként.

Négy kontinens 23 országában a 20. század meghatározó történelmi eseményeinek volt hírvivője, és bármilyen szörnyűségeket is látott munkája során, mindvégig vallotta, hogy a fotográfia univerzális nyelve képes változásokat előidézni. Meglátta azt, amit mások nem: nem csupán jelen volt, de gondolkodott is, miközben újraalkotta a harctéri fényképezés módszertanát. Hitt a képek világjobbító erejében.