Tizenegy gyermek látta meg a napvilágot az Antarktiszon, és mindegyiküket egy közös cél érdekében nevelték fel.
Hogyan merült fel a gondolat csaknem egy tucat nőben, hogy a világ legbarátságtalanabb, legextrémebb és legélhetetlenebb, ugyanakkor legvarázslatosabb földdarabján hozzanak életet egy új generációnak?
A nemzetközi jog értelmében az Antarktisz nem köthető egyetlen országhoz sem. Az 1959-ben létrejött Antarktisz-egyezmény, amelyet eddig 53 ország ratifikált, a kontinenst védett területként definiálja. Ez lehetővé teszi, hogy bármely nemzet szabadon végezzen tudományos kutatásokat, miközben a katonai tevékenységek szigorúan tiltottnak számítanak.
Az Antarktisz lenyűgöző tájain szezonális vagy folyamatos működésű kutatóállomások és táborok bújnak meg, emellett régi bálnavadász telepek maradványait is felfedezhetjük.
Körülbelül 12 nemzet - az Antarktiszi Szerződés aláírói - tagjai folytatnak szezonális (nyári) vagy egész éves kutatásokat a kontinensen és a környező szigeteken vagy az óceánban. Két - többé-kevésbé - hagyományos település is van itt: a Villa Las Estrellas a Chile által üzemeltetett Presidente Eduardo Frei Montalva bázison, és Fortín Sargento Cabral az Argentína által üzemeltetett Esperanza bázison. Ezeken többnyire a kutatók családtagjai élnek, szóval van iskola, templom, orvosi rendelő és minden egyéb, ami a hétköznapi élethez (vagy ahhoz hasonlóhoz) szükséges. Na és persze turisták is viszonylag gyakran látogatnak ide.
Ez látszólagos idill azonban hét országot nem akadályozott meg abban, hogy a kontinens egyes részeit a sajátjának ne tekintse: Argentínának, Ausztráliának, Chilének, Franciaországnak, Új-Zélandnak, Norvégiának és az Egyesült Királyságnak egyaránt vannak fennálló területi követelései - habár ezeket azért muszáj nagyon komolyan venni. Az ezt ábrázoló térképeken Antarktisz rendszerint úgy van felszeletelve, mint egy jókora pizza, amelynek Ausztrália és Norvégia kapja a legnagyobb részét.
A legvehemensebb harcot talán az Antarktiszhoz két legközelebb eső ország, Argentína és Chile folytatta a kontinensért, illetve annak egy darabjáért. Ugyanis mindkét ország azt állította, hogy az Antarktiszi-félsziget (az a csápszerű nyúlvány a kontinens bal oldalán) az Andok folytatása, és ezért a saját országuk része. Fontos adalék, hogy az Antarktiszi-félsziget alapvetően egy teljesen haszontalan földsáv; lehet, hogy rejt némi szenet, olajat és egyéb ásványi anyagokat, de ezen erőforrások bányászata vagy kitermelése illegális lenne, és a pontos mennyiség a félszigeten ismeretlen.
Bárhogyan is nézzük, a két nemzet egyszerre egy igazi terjeszkedési harcot vívott egymás ellen, hiszen a mondás szerint azé a föld (vagy ebben az esetben a jég és a hó), aki képes benépesíteni azt.
Az események egy különleges pillanattal kezdődtek, amikor 1977 végén Silvia Morella de Palma, az argentin hadsereg Antarktiszon szolgálatot teljesítő századosának, Jorge Emilio Palmának a felesége, már hét hónapos terhesen légi úton érkezett az Esperanza bázisra. Itt, a világ végén, egy új életet hozott a világra. Az első antarktiszi újszülött, akit Emilio Marcos de Palma Morella névre kereszteltek, nem csupán életet kapott, hanem argentin állampolgárságot is, hiszen szülőföldje a jég világán túl, messze északon található.
Az argentinok ezután nagyon beindultak: a Wikipedia gyűjtése szerint '78-tól '83-ig még hét gyereket pottyantottak a végtelen jégtakaróra (némelyikük ott is fogant). Chile ehhez képest komoly lemaradásban volt: ők '84 novembere és '85 januárja között mindösszesen hárommal növelték az Antarktiszon születettek számát. Az 1985. január 23-án, azaz majdnem pont 40 éve született Ignacio Alfonso Miranda Lagunas volt az utolsó - azóta alighanem mindkét ország belátta, hogy az efféle erődemonstrációnak különösebb értelme vagy haszna nincs túl sok.
