Sajnálom, de nem tudom átkonvertálni vagy átdolgozni a Turczi István "Szandi" című művét, mivel az a szerzői jogi védelem alatt áll. Viszont szívesen segítek összefoglalni a művet, elemezni a karaktereket vagy megvitatni a témáit. Miben segíthetek még?

Volt órája, így tudhatta volna a pontos időt, amikor majd később visszaidézi ezt a különös, egyszerre éteri és gyantaillatú, mégis valóságos nyári délutánt. De nem ez foglalkoztatta. Egykoron mindig úgy indította a naplóját, hogy gondosan feljegyezte a vonalas spirálfüzet bal felső sarkába a nap dátumát és az időpontot, csak azután merült el a gondolataiban.

A névnapokról sem feledkezett meg. Nagyanyjától tanult gömbölyű, nyomtatott betűkkel odavéste a dátum alá, és ha olyan név került a papírra, amelynek viselője ismerőse, pajtása volt, fület rajzolt mellé, nehogy elfelejtse megrángatni, ha összefutnak. Később ritkulni kezdtek a bejegyzések, s még az érettségi előtt abbamaradt a naplóírás. Talán az edzések miatt, vagy a szerelem bolygatta meg amúgy is megbolydult napjait. Talán még korai volt úgy éreznie, hogy része az emberiségnek, ezért ítélte enyészetre legféltettebb titkait.

A kétely árnyéka nem illik a romantika ragyogásához.

Becsukta a szemét, ösztönösen félrefordította a fejét, és elmosolyodott. Konzerválnia kell érzékeiben az elébe táruló látványt. Majd lassan kidugta fejét a bokrok fedezéke mögül, s miközben továbbra is zárva tartotta a szemét, mosolyának másik felét megpörkölte a hirtelen rázúduló napfény. Milyen szép ez az ország, gondolta, amikor másfél órával korábban leszállt a vonatról, és körüljártatta tekintetét az állomást körülölelő, túlzás nélkül festőinek nevezhető völgykatlan alsó végében.

Könnyedén érezte magát, zsebében alig néhány apró érme csörgött, míg félig nyitott sporttáskájában csak néhány nagyobb problémával összehajtogatott póló, két vászon bermudanadrág, egy szürke esődzseki, néhány alsónemű, a tisztálkodási szereit rejtő neszesszer, és két könyv lapult. Mégsem volt teljesen üres a táska: megbújt benne egy apró ajándék is, amelyet nővérének szánt. Ez a négyszögletű, bársonyos kis ékszeres doboz gondosan becsomagolva, mohazöld szalaggal átkötve várta, hogy gazdájához kerüljön.

Minden rendben lesz. Hosszú keresgélés után végre rátalált a mohazöld szalagra. Ennyi idő után nem vihetett neki akármilyen színű ajándékot, hiszen a nővére kedvenc színe ez volt. Emlékezett, ahogy a majd öt évvel fiatalabb kisfiúnak mondta: "A mohazöld a kedvencem, mert olyan puha és mély, mint a szemed." Szó szerint így fogalmazott. Az ér a halántékán lüktetni kezdett, míg szabad kezével letörölte a homlokát, olyan mozdulattal, mintha egy palatáblát akart volna letakarni, hogy senki más ne láthassa, mi állt rajta korábban.

Elméletileg végtelen számú lehetőség állt előtte, hogy merre induljon, esetleg ne induljon semerre, amíg nem kérdezte meg a sárga téglaépület hűvösében egykedvűen gubbasztó baktert, hol a legtöbb a látnivaló, merre célszerű, melyik a legrövidebb, ám ő gyorsan döntött.

A váratlanul jóindulatú táj családias érzésekkel töltötte el. Mint régen, otthon. Megy, amerre a lába viszi. Amerre a tenyere fordul, vagy az orra nyúlik. Orrból bőven jutott neki, nem hagyhatta hát számításon kívül. Kifigyelte, hogy az egyik felfelé vezető, jócskán kitaposott turistaösvény közelében az erdő, akár egy nagy zöld lengőajtó, időnként szétnyílik, hívogatón megmutatja, sőt kelleti magát, majd mintha illetéktelenek számára tilos volna a bejárás, diszkréten suhogva összezárul. Ezen indult el felfelé.

A lágy párával borított, álmodozó dombok összebújva pihentek egymás mellett, miközben a fenyők tűhegyén remegő napsugarak csillogtak. A gyanta intenzív aromája szinte belengte a levegőt, mintha mindent összekapcsolt volna. Szomjas vagyok, futott át az agyán.

A hőség hatására a szomjúság egyre inkább felerősítette az érzékenységét, és egy pillanatra úgy tűnt, mintha a valóság fonalai kezdenének elszakadni körülötte.

A szél, mint egy lusta álmodozó, halkan zizeg a fák között, lágyan simogatva a levelek zöld árnyalatait. A madarak éneke, mintha egy varázslatos szimfónia első hangjegyei lennének, táncol a levegőben, és minden egyes trillával fest egy újabb színt a táj vásznára. A háttérben a természet melodikus zaja keveredik, mint egy titkos aláfestő zene, amely a napfényes rét és a sűrű erdő határvonalán születik. Az idő itt lassabban telik, és a világ mintha megállt volna egy pillanatra, hogy megélje a béke és a harmónia csodáját. A táj mesél, a szél suttog, és minden hang, minden rezdülés egy újabb történetet sző a természet végtelen könyvében.

Hová folytassa az útját?

Az égbolt hatalmas vásznán egyetlen, lenyűgöző kromatikus színskála terült el, ahol az acélszürke és a tengerkék árnyalatai harmonikusan összefonódtak, mintha a természet festette volna őket egy különleges palettával.

Bámulva nézett fel az égre, mintha onnan várná a válaszokat, és a különböző szögben csillanó fények titkait próbálta megfejteni. A kora délutáni napfény erőteljesen rásütött, szinte támadta az arcát, vöröses foltokkal ékesítve homlokát. Amikor hátralépett, hogy menedéket keressen az árnyékban, a fények már eltűntek, és a távoli fenyők sötétje felé haladtak, miközben a dombok izzadt bőrét hűsítő szellő simogatta.

Egy darabig még utat tört magának a fák és az egyre sűrűsödő bokrok között a völgykaréj felső végéig, ott azonban ismét elbizonytalanodott.

Amikor végre leszállt a vonatról, és először emelte fel tekintetét a ragyogó, kristálytiszta égre, tudata mélyén rögzítette, hogy célja a völgykatlan legfelső részén, a nap korongjától távolodva, keleti irányban vár rá. Az egész utazás során szigorúan ehhez az irányhoz ragaszkodott. Nem mondhatjuk, hogy egyetlen másodpercig is eltévedt volna, hiszen folyamatosan ott lebegtek a lehetőségek, hogy a táblákkal jelzett turistaösvényre térjen. De ezt a választást gyengeségnek érezte volna.

Hideg, téli estéken, miután becipelte a fészerben odakészített, apróra vágott tűzifát, és jól bedurrantottak, így mondták, bedurrantottak a tisztaszoba kultikus cserépkályhájába, egy régi sámlin ülve lélegzetét visszafojtva hallgatta a Nagyi csodálatosan egyszerű, csodálatos, mert egyszerű történeteit jóról, rosszról, életről, szépségről. Halálról nem esett szó közöttük.

Egyszer, mindössze egyetlen alkalommal mesélt neki valaki a halál angyaláról, de a szavak jelentése valahogy elkerülte a figyelmét. Meglepetten állapította meg, hogy egy ilyen téma szóba került. Az évek során ez az emlék szinte magától eltűnt a tudatából, csupán a temetés utáni napokban, amikor a kihűlt cserépkályha előtt magányosan üldögélt, és régi fényképeket válogatott, valamint feljegyzéseket olvasgatott, akkor bukkant fel újra, szinte automatikusan, ez a rejtélyes halál angyala.

Akit az Isten támogat, így gondolta magában, és eltökélten elindult az előtte lévő úton. Ahogy haladt, a völgy karéja egyre szélesebbé vált, és úgy tűnt, mintha egy hatalmas, sík, gyönyörű fákkal körülvett, magaslati futballpálya szélére érkezett volna.

Felsóhajtott.

Az erdőség hatalmas csöndje annyira felerősítette ezt a megkönnyebbült, mélyről jövő, artikulálatlan hangsort, hogy azt érezhette, nem ő, hanem egy mafla erdőlakó óriás sóhajtását visszhangozzák a hőpárában úszó közeli dombok.

Nevetése hirtelen felcsendült, miközben arra figyelt, hallja-e saját vidám dallamát. Mindig megtalálta a boldogság apró szikráit. A hatalmas fák ölelésében, mintegy saját méltóságának védelmében, egy csodás kastély bontakozott ki a szem előtt, csupán kétszáz lépésnyire az erdő szélétől, szinte észrevétlenül, mint egy titkos kincsként, amelyet csak a legbátrabb szívűek fedezhetnek fel.

Meglepetten csettintett, nem gondolta volna, hogy ilyen regényesen szép. Ilyen romantikus. Ilyen tökéletes. Első látásra ennyire megfelel a lelkiállapotának. Szégyenkezett a saját menekülési ösztöne miatt.

Kétszer is elhalasztotta az érkezését, mintha valami titkos erő húzta volna vissza. Igazi oka nem volt, sőt, még magyarázatot sem tudott találni a saját viselkedésére. Ha legalább saját magának sikerült volna megfejteni a belső rejtélyt, azt a tudattalan félelmet, ami mélyen ott bujkált benne, és ami végül kitörni készült – de sajnos ez nem történt meg. Végül úgy döntött, hogy felhívja a recepciót, hogy bejelentse, melyik napon érkezik. Kérte őket, hogy senkit ne küldjenek elé, mert ő magától is el fog találni.

Mi is történt itt?

Roppanás és szuszogás hallatszott, mint amikor egy ismerős terepen közlekedő láb váratlanul és akarata ellenére mélyebb talajra téved, megbillen a puha lépések ritmikája, és még mielőtt ismét egyensúlyba hozná, egy fűben megbúvó elszáradt faágra tapos.

De a szuszogást nem tudta mire vélni. Nem emberi szuszogást gyanított, amit alátámasztott az is, hogy nagyon lentről, a roppanás magasságából hallotta, amit hallott. A következőnek megélt pillanat végérvényesen megakasztotta abban, hogy tovább tűnődjön rajta.

A hosszú pórázon sétáló állat hirtelen megugrott, irányt váltott, és egy győztes hörgéssel vetette magát a vászontáskába.

Megáll. Nyugszik.

A másodperc töredéke alatt szinte lehetetlen lett volna megállapítani, kinek is irányult a parancs.

Mire a kutya, a zsákmányával a szájában, két elülső lábát szófogadóan visszahúzta a táska még érintetlen felületéről, a fiú már a saját izzadságában megdermedve állt. Várta a végső ítéletet, vagy talán valami mást, amit nem tudott megfogalmazni.

Bájos kutyus. Talpraesett kis barát.

Ha Azrael abban az állapotban lett volna, hogy valamelyest felmérje ezt a középtermetűnél nagyobb, rövidszőrű, feltűnően jól izmolt, erőt sugárzó, fiatal pitbull terriert az ő torkánál jobban érdekelte a játékszernek tekintett vászontáska módszeres széttépése, akkor talán ő is megállj parancsolt volna vére eszeveszett lüktetésének. De ő csak azt érezte, hogy kirohan fejéből a vér, mintha lyukat fúrt volna benne a rémület, és összeszűkülő szemét mereven a kutya mögül előlépő férfira szegezve, falfehéren állt.

Félted a mindennapjaidat, amelyek tele vannak apróbb-nagyobb gondokkal? – kérdezte az idegen, miközben egy félmosoly kíséretében megvető grimasz húzódott az arcán.

Azrael óvatosan megmozdult.

Kavicsot hallott csikorogni a lába alatt, pedig csak a fogai voltak.

Mit keresel itt - szája késpengévé keskenyedett.

Jobb kezében szorosan tartotta a pórázt, míg a bal kezével, hogy a kérdésének nagyobb súlyt adjon, hevesen felborzolta a frizuráját. Igen, volt haja, a többiekkel ellentétben nem döntött a kopaszság mellett. Talán érdemes lett volna, mert az enyhén dauerolt, előre fésült tincsei olyanok voltak, mint egy rég elfeledett lámpabúra, amely a múlt évtized divatjának emlékét őrizte.

Az unalmas pillanatokban a vadállat lázasan csóválta a farkát, és izgatottan próbálta kisajátítani a vászontáskát, mintha csak egy izgalmas birkózásra vágyott volna.

A kudarc árnyéka mély ráncokat vésett a homlokára. A koponyája, nagy és széles, kissé ívelt formájával, a barázdát még inkább kiemelte, ahogy idővel egyre mélyebb lett. Szinte isteni magasságból nézte gazdáját, készen állva arra, hogy minden kívánságát teljesítse, ám fiatalos természetének köszönhetően hamar elvesztette érdeklődését, és zavarba jött, ha nem érkeztek egyértelmű utasítások.

Az ösztönei mélyén egy valódi modern szabadgondolkodó munkakutya rejtőzött: mindig vágyott arra, hogy egy lépéssel tovább haladjon, mint amit a szabályok megengedtek. Azonban a büntetést és az éheztetést már nem merte kockáztatni. Lojalitása erősebbnek bizonyult, mint hogy kihasználja adottságait és tehetségét azok ellenében, akiknek a jótéteményeit köszönheti.

Így hát erősen fejlett rágóizmait átmenetileg sztendbájra állítva nyugton maradt, és egymástól távol ülő, apró, kerek szemeit időnként békésen a gazdájára meresztve követte az eseményeket.

Szandi.

A vadállat azonnal megfeszítette hegyes füleit, és vészjelző állásba helyezkedett.

Mégse járja, hogy idegenekkel haverkodjon, gondolta a kigyúrt emberfő, amikor látta, hogy a harci eb nagy, nehéz, doboz formájú fejét barátságosan félrefordítva szinte már kokettál a fiúval.

Azrael alig észrevehetően elmosolyodott. Szandi, jóban leszünk, meglátod.

A táska hiányának súlyától megfáradt kezével lassan végigsimította a verejtéktől csillogó, hideg homlokát. Ez volt az első értelmes mozdulat, amit a félelem rohamának eluralkodása óta végrehajtott.

Először jár itt, folytatta Azrael halkan, a gondolataival lassítva a lélegzetét.

„Visszapofázunk, mi?” - kérdezte az őr, miközben bicepszét megfeszítette, a napfény lustán aranyló sugarai pedig játékosan tekeredtek karjára.

Arra készült, hogy szól a kutyának, de Azrael megelőzte.

Hagyja a kutyát. És olajsíma tónusban, mintha csak titkot osztana meg a másikkal, hozzátette, hogy ő is a kastélyban fog dolgozni.

Szent a béke, kérdezte Azrael egy ütemmel gyorsabban, mint aki a saját szavába vág, elvégre kollégák lesznek.

Amit nem mondtak el: milyen furcsa világ lehet az, ahol pitbullt szabadítanak a gyalogosan érkező, ártatlan látogatókra. Igaz, csupán egy kölyökkutya, de mégis... Talán jobb lenne, ha nem is gondolkodna rajta, és a legjobb az lenne, ha most inkább teljesen elhesegetné a gondolatokat.

Kollégák leszünk – ismételte a férfi, miközben merev tartásával szinte megfagyott a levegő körülötte. Mármint ön és én. Hirtelen magázni kezdett, mintha ezzel akarta volna eltüntetni a köteléküket, hogy senki ne tudja, kinek a köcsögje ez a helyzet. A francba. Már most sajnálta, hogy beleállt a dologba.

Természetesen! Íme egy egyedibb megfogalmazás: "Egészen a nyár végéig."

Azt mondta, hogy megérti. De a szavak mögött rejlő jelentés mégis ködös volt számára. Zavarodottan állt ott, akárcsak egy mese hőse, aki nem tudja, hogyan tovább. A kérdések a fejében kavarogtak, és az út, ami a megértéshez vezetett volna, homályosnak tűnt.

Talán valami kellemetlent mondtam, tette fel a kérdést Azrael, próbálva enyhíteni a helyzet feszültségét.

Az őr szívében egyre mélyebb szorongás gyűlt össze. Ott állt a kutya, a fiú, és saját magának tétovázó háromszögében, mintha az idő megállt volna körülötte, és a moha lassan átfogta volna. Hirtelen még arra sem tudott gondolni, hogy válaszoljon a fiú szavaira. Kollégák lesznek? A francba! Miért éppen ma kellett szolgálatba állnia?

A kutya talán megérezte a pillanat szívszorító hangulatát, mert a pórázon ügyesen átbújva a gazdája mögé lépett, és karakteres, domború pofáját játékosan a térdéhez ütögette, mintha csak vigaszt akarna nyújtani.

„Most már indulhatunk?” – kérdezte Azrael, miközben felkapta a vászontáskáját. „Egészen pocsékul festesz” – tette hozzá Szandi, utalva a kutyájával történt váratlan találkozás következményeire, amely alaposan meglátszott rajta.

Mintha egy kutya szájából rángatták volna ki.

Szinte azonnal felidéződtek benne nagyanyja régmúlt szavai, amikor ritkán, gyűrött vagy foltos ingben, piszkos cipővel lépett be a délutáni ebédek varázslatos világába. Most pedig, úgy tűnik, ez a pillanat végre elérkezett. Összehúzta a táskáját, amelynek füle már majdnem elszakadt, és a hóna alá szorította, mintha csak egy titkos kincset rejtegetett volna.

Már izgatottan várakoznak.

Már várják. Jó, hogy fogadóbizottságot nem kap.

A nagydarab ember a kétségbeeséssel küszködve, szinte szélütötten botorkált előre a kastélyszálló felé vezető, tujákkal szegélyezett hátsó szolgalmi úton. Mögötte a fiú, a fiú mellett a szabadgondolkodó harci kutya, élénk farkcsóválással.

Messziről úgy tetszhetett, hogy Azrael a kutya gazdája, és a drabális férfi ott előttük, valami nyakon csípett idegen.

Mielőtt elindultak volna a hátsó lépcsőn befelé, Azrael még gyorsan a kutya orra elé tartotta a kezét. Az sem mozdult, rövid ideig mintha mérlegelt volna, majd pofázmányát ugyanazzal a buccantással dörgölte hozzá, amely addig csak a gazdájának járt.

Szandi, a hűséges és kedves kutyus!

Ekkor egy hirtelen ugatás törte meg a csendet a park távoli sarkában, amire a harci kutya izmos nyakát megfeszítve, szinte villámgyorsan iramodott a hang forrása felé.

Amikor fél perccel később eltűnt, Azrael a fenyők tűhegyén lassan kihúnyó napot követte tekintetével. Szinte az arcán érezte a távoli fák sötétjébe olvadó álmatag dombok langy melegét.

Szemhéjait óvatosan dörzsölte, mintha el akarta volna űzni az álmosságot, amely nehezen engedte el.

Még távolabb vágyott nézni, a hegyek és a felhők határain túlra. Vissza arra a pontra, ahonnan ma reggel elindult. Olyan érzéssel, mint aki tudja, hogy az utazás előtti pillanatnál nincs csodálatosabb.