Legutóbb így fogalmazott.
Hallottad, mit mondott Orbán Tusványoson az egészségügyről, az oktatásról, az inflációról, a lakásválságról, a stagnáló gazdaságról, az akkucsődről, a népességcsökkenésről, a kivándorlásról? Nem? Hasonlóan mi sem. Az igazán lényeges témák közül csupán a felsőoktatás került terítékre, de ahhoz is jócskán torzítani kellett, hogy egyáltalán említésre méltónak tűnjön. Az az állítás, miszerint GDP-arányosan a legnagyobb összeget költjük az egyetemekre, már önmagában is vitatható, főleg mivel a Fidesz gazdasági érdekeltségeihez kapcsolódóan kiszervezték az intézményeket. Így az egyetemek fenntartása szoros kapcsolatba került a klientúra kiszolgálásával. Ráadásul a statisztikákban az MCC is belekerül, ami azt jelenti, hogy a hazánkba vonzott szélsőjobboldali figurák és a hivatásos manipulátorok kifizetése, sőt, a Trump-kampány támogatása is felsőoktatási kiadásnak minősül.
A magyar miniszterelnök nem igazán riad vissza a nagy szavaktól, ha a dicsőségkeresésről van szó. Azonban még ő is tartózkodik attól, hogy azt állítsa, a magyar egyetemek legalább a regionális elitben helyet foglalnak, különösen a cseh vagy lengyel intézményekhez viszonyítva.
Már évekkel ezelőtt elkezdődött ez a stratégia: a kormány nem foglalkozik a feladataival, ehelyett állandóan olyan témákról beszél, amelyekhez igazából semmi köze nincs a mindenkori magyar miniszterelnöknek.
Bármi is legyen az indok, a következmények évről évre egyre nyilvánvalóbbá válnak: Magyarország nem képes megoldani a valós problémáit. Kimerültek az intellektuális tartalékaink és a külső források is, így ahelyett, hogy egy világos, számonkérhető politikai vízióval és megvalósítható programmal állnánk elő, csupán az elvont teóriák és ködös globális összefüggések boncolgatása marad. Olyan, mint egy kiöregedett csatár, aki már azt sem tudja, hol van a saját kapuja, és csak sejtegeti, merre is van az ellenfél. Repülőrajt? Fantasztikus év? Trump-hátszél? Már a NER-tábor is csak keserűen nevet ezen, pedig alig telt el egy év a nagy ígéretek óta. A kormányfő körbe-körbe hajókázik abban a lavórban, amely mára az orbáni hatalom tényleges befolyásának terét jelenti - miközben a politika lényege éppen a folyamatos mozgástér bővítése lenne. Ez lett 2025-re Európa reménységéből és a regionális vezető szerepből. "A fontos hatalmi központok közül egyedül Brüsszellel vagyunk rosszban" - ennek a kijelentésnek annyi értelme van, mint ha 1848-ban Kossuth azt mondta volna, hogy nincs probléma, mindenki mellettünk áll, csak Bécs ellen vagyunk harcban. Brüsszel csupán egy absztrakció: az Orbán-rezsim számára nem csupán a belga fővárossal vált elviselhetetlenné a kapcsolat, hanem az európai kormányok döntő többségével; barátok és szövetségesek nélkül, egyedül áll a legfontosabb szövetségi rendszerben, amely valódi hatással van a fejlődésünkre.
A tusványosi beszéd után megkérdeztük néhány fideszes ismerősünket, hogy szerintük mi lehetett az a nagy bejelentés, amit a pártmédia már napok óta ígérgetett. Ahányan voltak, annyiféle tippel álltak elő – láthatóan senki sem tudta, miről van szó. Azonban volt egy megállapítás, amelyet nélkülük is érdemes volt kiemelni: Orbán Viktor véleménye szerint Ukrajnát azért szeretné felvenni az EU, mert nem tűnik szuverenistának (?). A Fidesz vezetése láthatóan önként, kényszer nélkül behódolt Putyin birodalmi álmainak – miközben az Ukrajna, amely már harmadik éve küzd fegyverrel az orosz túlerő ellen, éppen a szuverenitásáért harcol.
Bejelentés érkezett, amely bár nem tűnik monumentálisnak, mégis jelentőségteljes: Orbán Viktor legutóbbi tusványosi miniszterelnöki beszédében kijelentette, hogy a Tiszát "nem engedi kormányra". Ez magyarra lefordítva annyit tesz, hogy várhatóan lesz választás – vagy legalább egyfajta szavazás – de ő mindent meg fog tenni, hogy megnehezítse a potenciális ellenzék indulását. Ez a kijelentés egyértelmű, de fontos hangsúlyozni, hogy már jó ideje nem csupán Orbán döntésein múlik, mi történik Magyarországon. Az a korszak, amikor ilyen trükkökkel lehetett manipulálni a politikai helyzetet, már rég elmúlt; talán tavaly ősszel, vagy legkésőbb 2024 tavaszán volt, amikor még elképzelhető volt, hogy egy gyors törvénymódosítással előrehozott választásokat írnának ki, ha lett volna bátorsága hozzá. Ráadásul, nem ez volt az első ízben, hogy fenyegetőzött, elég csak a Pride eseményeire gondolni, aminek azóta is a kimenetele inkább a komédia tárgya, mintsem a politikai drámaé.
