"Vagy mi, vagy ők": Gáza határán az idő dermedt csendben, vérrel festve a tájat.

Be'eri kibuc Gáza határában, amelyre az elsők között csapott le a Hamász. A vérfürdőben több mint száz emberrel végeztek, és volt olyan áldozat, akit DNS-teszttel csak hetekkel később tudtak azonosítani. Innen rabolták el a magyar származású túszokat is, akik háza máig feldúltan, üresen áll. A helyszínen jártunk utána: visszatérhet az élet oda, ahol mindent letarolt a halál?

Gáza alig négy kilométer. A szögesdrótos kerítésen, a szántóföldeken túl már a Hamász az úr. Csak halljuk, de nem látjuk a fejünk felett berregő felderítő drónt. Egyébként súlyos csend telepedik Be'erire.

Ez a kibuc volt az egyik első, amely 2023. október hetedikén a terroristák célkeresztjébe került. Gáza öt perc terepjáróval vagy motorral - a lakosoknak esélye sem volt, hogy felkészüljenek a támadásra, vagy meneküljenek. A települést utcáról utcára, házról házra pusztították el. Végül 132 emberrel végeztek, 32 túszt ejtettek, köztük a magyar származású Ilan Weiszt, akiről azóta kiderült, hogy megölték, de holttestét máig nem adták ki.

Mi legyen a kibuc jövője? – a kérdés még másfél évvel a tragikus események után is megválaszolatlan. Maradjanak meg a romok emlékül, ahol annyi ártatlan élet veszett el? Vagy inkább alakítsák át egy részét múzeummá, hogy a következő generációk is tanulhassanak a múlt borzalmaiból? Esetleg törölni kellene minden nyomot, hogy végleg elfelejthessük a fájdalmas emlékeket? A közösség véleménye megoszlik. A túlélők többsége még mindig távol marad elhagyott otthonától. Néhány idősebb lakó ugyan kitart, de a fiatalabb családok közül senki sem merte még megtenni a lépést, hogy visszatérjen. Rettegésük érthető: mi történik, ha a borzalmak megismétlődnek? Ráadásul a közösségi terek és az iskola zárva tart, így nincs hova hazatérniük.

A természet fokozatosan visszafoglalja a kerteket, mintha csak a világ újra birtokba venné a saját területét. A kibuc csendesen áll, mozdulatlanul, mintha az idő itt megállt volna. Az utcák üresek, a szél suttogása az egyetlen kísérőnk a kihalt tájban. Egyedüli társunk Danny Majzner, akinek otthona légvonalban csupán kétszáz méterre található a kerítéstől, de valami csodálatos véletlen folytán megúszta a támadást. De vajon mitől maradt életben? A sors kiszámíthatatlan játékának köszönheti talán? Testvére viszont nem volt ilyen szerencsés: a második hullám terroristái már nem hagyták ki a célpontot, és rátaláltak.

Húsz perccel azelőtt még a telefonon beszélgettünk, amikor két golyó véget vetett az életének. Azt mondta, a terroristák már bent vannak a házában, és fogalma sincs, hogyan tovább. Tehetetlenül álltam, mert ha kilépek az utcára, tudtam, hogy velem is azonnal végeznének.

Danny emlékei között élénken él nővére tragikus elvesztése. Különösen nehéz számára, hogy apja, aki holokauszt-túlélőként a legszörnyűbb dolgokat élte át, már tízéves korában elveszítette szüleit. Most, nyolcvan évvel később, a legnagyobb fájdalmával kellett szembenéznie: kénytelen volt közölni édesapjával, hogy a lányát is meggyilkolták. Az örökség, amit a család hozott magával, újra és újra felidézi a múlt fájdalmát.

Néhányan bátran ellenálltak, de a kezükben lévő egyszerű fegyverekkel alig volt esélyük a meglepetésszerűen támadó, teljesen felfegyverzett terroristák ellen. A kibuc tizenöt fős biztonsági csapata szembenézett legalább 350 fanatikus dzsihadistával. A legtöbben az egyetlen érthető döntést hozták: az óvóhelyekre siettek, abban a reményben, hogy a felmentő sereg hamarosan megérkezik. Izraelben minden házban kötelezően ki kell alakítani biztonsági szobát, különösen a Gáza határán, ahol a figyelmeztetések után mindössze 10-15 másodpercük van a menekülésre. Azonban ezeket a vasbeton erődítményeket rakéták ellen tervezték, nem pedig fegyveres támadók támadása ellen. Gyakran előfordul, hogy ajtó sincs rajtuk, vagy ha van, nem zárhatóak; így az óvóhelyek halálos csapdává váltak.

Be'eri minden elpusztított háza egy kegyetlen történet. Nehéz a szívem, ahogy a kormos falak között járkálok, cipőm alatt csikorognak a törött üvegek. Egy halott ember otthonában, legintimebb terében taposok. Megolvadt telefontöltője még ott a pulton. A csészéje az asztalon. Üzenet a hűtőn. A gyerekek játéka a teraszra hányva. Lövések krátere az óvóhely ajtaján. Félbeszakított életek, amikbe betolakodok.

A magyar származású háromgyermekes családapa, Ilan Weisz otthona is egy a kiégett romok sorában. Teteje beomlott, plafonja fekete, bútorai feldúlva, a nappali fala hiányzik. Vele október hetedikén végeztek. Lánya szintén az óvóhely ágya alatt bújt el, ám mikor rágyújtották a házat, a füsttől fuldokolva az ablakon ugrott ki... egyenesen a terroristák kezébe. Édesanyjával ötven napig raboskodtak a Hamász fogságában, míg az első túszalku keretében kiszabadultak. Vajon ők visszatérnek ide valaha?

Újabb tragikus esemény, újabb ház, amely romba dőlt – a pusztítás ismételten megmutatta arcát. Vivien Silver, aki elkötelezett aktivista volt, egész életét a palesztinok és izraeliek közötti békés együttélésért harcolva töltötte. Számos közös gyűjtést és programot indított a gázai közösség támogatására, és folyamatosan küzdött a helyi munkavállalók méltó béréért. Miközben a terroristák már vérengzést rendeztek, óvóhelyének biztonságából adott interjújában egy izraeli rádiónak továbbra is a béke szükségességét hangsúlyozta. Utolsó üzenetét fiának 10:54-kor küldte el. Amikor tűzoltók átkutatták a teljesen kiégett házat, nem találtak rá holttestet, így hetekig azt hitték, hogy Gázába hurcolták. Novemberben azonban a szobában talált emberi maradványok DNS-elemzése végre lehetővé tette az azonosítást...

"Gázában most senki nem ártatlan. Mindenki együttműködik a Hamásszal, rejtegeti őket, a fegyvereiket, a túszokat" - magyarázza haragosan Danny. Metaforikus példaként felhozza, hogy az a kalasnyikovval pózoló tízéves gyermek, akivel nem végeztek a 2014-es háború során, talán most tíz évvel később, húszévesen az volt, aki testvérével végzett.

Az évfordulón, amely már egy éve tart, egy neves arab újságíró érdeklődött a véleményem iránt a palesztinok és izraeliek közötti békés együttélés lehetőségéről. Csak annyit tudtam mondani: számomra ez egy távoli álomnak tűnik. Vagy mi, vagy ők.

- hangsúlyozza, miközben elismeri, hogy a nézetei esetleg túlzottnak számíthatnak.

Azzal pedig Danny is egyetért, hogy amíg Gáza ügye nem oldódik meg, addig az élet nem fog visszatérni a régi kerékvágásba. Hogy akkor mi lehet a megoldás? "Nekünk nem kell Gáza! Tőlem aztán elhúzhatnak a francba mindannyian Egyiptomba! Egyáltalán nem bánnám, ha eltörölnék az egészet. Ha nem is létezne!" - fakad ki. Elismeri, hogy még mindig a Hamász az egyetlen úr, és annak sem látja esélyét, hogy például ENSZ-békefenntartók irányítanák az övezetet. "Nagyon remélem, hogy Izrael sem csinál belőle egy katonai támaszpontot. Elég izraeli vér hullott már miatta" - teszi hozzá.

Danny nyíltan vállalja, hogy október hetedike után gyökeresen megváltozott a politikai nézete és a palesztinkérdéshez való viszonya: az egykor elkötelezett baloldali álláspontját jobboldalira cserélte. "Nem szeretném az árulás szót használni, de volt egy megállapodás Izrael állam és köztünk, amit megszegtek. Az október hatodikai események előtt biztonságban éreztük magunkat, bízva abban, hogy az Izraeli Védelmi Erők megóvnak minket. Azóta pedig nap mint nap ötszázszor kérdezzük: hol voltak aznap a katonák?" - mondja, miközben karját széttárja. Danny nem hisz az összeesküvés-elméletekben, inkább úgy véli, hogy azon a napon "sok mindenki, sok mindent elhibázott". Egy dolog biztos: a kibuc területéről minden politikai szereplőt kitiltottak.

Másfél év múlt el azóta. Az idő alatt minden Be'eriből elrabolt élő túsz visszatért, csupán hat holttest maradt Gázában. Vajon képes-e új életet vinni egy olyan helyre, ahol a halál uralkodott? E kérdésre még Danny sem találja a választ.