Donald Trump talán Vlagyimir Putyin jóindulatát próbálja megnyerni? Ez egy lehetséges mélyebb stratégia is megbújhat a háttérben.

A vámháború piacokra gyakorolt következményeivel, illetve a kiújuló globális versennyel foglalkozunk következő Signature befektetői klubunkon.

A hidegháború feszültsége 1968-ban Vietnámban érte el tetőpontját, ahol három évvel korábban amerikai csapatok partra szálltak. Ezt az évet az Egyesült Államok történetének egyik legviharosabb időszakaként tartják számon. Lyndon B. Johnson elnök a délkelet-ázsiai katonai jelenlét növelésére összpontosított, miközben a közvélemény egyre inkább a háború ellen fordult, és a pacifista, elitellenes "hippi" mozgalom virágzásának tanúi lehettünk. Johnson lemondása után az egyik legfőbb demokrata elnökaspiráns, Robert F. Kennedy, aki John F. Kennedy meggyilkolt elnök testvére volt, tragikus merénylet áldozatává vált. (Ez a Robert F. Kennedy Jr. apja, aki Donald Trump nemrég kinevezett egészségügyi minisztere.) Ugyanebben az évben Martin Luther King Jr. tiszteletes ellen is merényletet követtek el; ő a fekete polgárjogi mozgalom egyik legfontosabb vezetője volt.

A vietnámi háború következményeként a demokraták chicagói nagygyűlése különleges helyet foglalt el a történelemben, hiszen az utcákon egyre fokozódó (rendőri) erőszak árnyékában zajlott. A párt jelöltje, Hubert Humphrey, aki korábban alelnökként szolgált, novemberben vereséget szenvedett el Richard Nixontól, aki a "becsületes béke" ígéretével és a "törvényes rend" jelszavával kampányolt a vietnámi konfliktusra reagálva. Ez a történelmi esemény különösen figyelemre méltó, hiszen Humphrey, aki 1960-ban John F. Kennedy mellett alulmaradt, a kaliforniai kormányzó 1969-es beiktatása előtt állt.

A Nixon-doktrína, amely az amerikai érdekek szigorú védelmére épül, jelentős fordulatot hozott a külpolitikai stratégiában.

mindezt egy Vietnámhoz hasonló jövőbeli hiba elkerüléséért, és a túlterjeszkedés, illetve a teljes feladás közötti egyensúlyozás érdekében - ezt Nixon nemzetbiztonsági tanácsadója, majd külügyminisztere, maga Henry Kissinger magyarázta 1994-ben kiadott Diplomácia című kötetében.

A Szovjetunióval való konfliktus idején Amerika globális elkötelezettséget vállalt, azonban a vietnámi háború tapasztalatai rávilágítottak arra, hogy szükség van ennek a stratégiának a mélyreható újragondolására.

- fejtette ki az 2023-ban elhunyt Kissinger.

A 20. század egyik legmeghatározóbb diplomatája, aki Nixon mellett tevékenykedett, a Realpolitik elveit követve törekedett a nagyhatalmak közötti egyensúly megteremtésére. Célja az volt, hogy pragmatikus megközelítéssel hozzájáruljon a globális stabilitás fenntartásához.

Az elnök ezért egy merész lépést tett, amely korábban tabunak számított az amerikai külpolitikai körökben:

az "olvadás", azaz a kapitalista és kommunista blokkok közötti feszültség csökkentése céljából (détente) hajlandó volt nyitni a "nagy ugrást" és a "kulturális forradalmat" meghonosító és ezzel több tízmillió ember halálát okozó Mao Ce-tung kommunista Kínája felé.

A fordulat jelentősége szembetűnő, különösen a korábbi washingtoni politikához képest. A 1949-es maoista hatalomátvétel következtében, valamint a kínai "önkéntes" hadsereg beavatkozásával Észak- és Dél-Korea konfliktusába, a Fehér Ház és a Kongresszusban is érezhetően megváltozott a hozzáállás.

az a tudatos törekvés, hogy elszigeteljék a pekingi kommunista vezetőket.

Kissinger megfogalmazása szerint ezt a helyzetet remekül illusztrálja, amikor Dwight Eisenhower külügyminisztere, John Foster Dulles, még csak kezet sem volt hajlandó nyújtani kínai kollégájának, Csou En-lajnak az 1954-es genfi konferencián, amely az Indokínával kapcsolatos kérdéseket hivatott rendezni.

Mivel Kína és az Egyesült Államok között nem álltak fenn közvetlen diplomáciai kapcsolatok, Nixon először pakisztáni és romániai titkos csatornákon keresztül próbálta meg közelíteni a kínai vezetéshez, akik nyitottak voltak az együttműködésre. A közeledés szimbolikus pillanataként emelhető ki az amerikai pingpongcsapat 1971-es pekingi látogatása, amelyet követően a két ország között baráti mérkőzések sorozata indult el.

ez "pingpong diplomácia" néven vált ismertté.

Annak dacára, hogy Nixon konzervatív kritikusai Csang Kaj-sek és az ő vezetésével Tajvanra menekült köztársaságpártiak elárulásának tekintették az elnök új irányvonalát, először Kissinger utazott titokban Pekingbe, ezután pedig az elnöki gép landolt a kínai fővárosban 1972-ben.

Mi több, Nixon a kifutópályán immár kezet is rázott az őt üdvözlő Csou En-lajjal.

Azért tettem ezt a lépést, mert mély meggyőződésem, hogy minden nemzet számára előnyös lesz a feszültségek csökkentése és a jobb kapcsolat az Egyesült Államok és a Kínai Népköztársaság között

Nixon, aki karrierjét megátalkodott antikommunistaként alapozta meg, sorra sorolta indokait, amikor 1971 nyarán bejelentette sokkoló látogatását, amely végül pozitív visszhangot kapott az Egyesült Államokban.

Mi motiválta az amerikai adminisztráció képviselőit, hogy az elszigetelt Pekingbe látogassanak?

Nixon és Kissinger stratégiáját a "háromszög-diplomácia" koncepciója határozta meg. Ennek keretében céljuk az volt, hogy a két kommunista nagyhatalmat, Kínát és a Szovjetuniót egymás ellen uszítsák, miközben a szorosabb együttműködés révén mindkettőt külön-külön kézben tartsák. Kissinger kifejezésével élve:

Egy Washington, Peking és Moszkva között kialakított háromoldalú kapcsolatrendszer segítségével javíthatjuk a megegyezés esélyét mindkettővel külön-külön, s ugyanakkor mindkettővel szemben nagyobb mozgástérre teszünk szert.

Bár Nixon és Kissinger nem tudta meggyőzni Kínát a vietnami háború befejezésében való segítségnyújtásra – Amerika végül 1973-ban kivonult onnan –, és a Tajvan státuszával kapcsolatos problémák is megoldatlanok maradtak, a háromszög-diplomácia révén Nixon közelebb került átfogó politikai céljainak megvalósításához. Alig két hónappal a pekingi látogatása után az amerikai elnök Moszkvába látogatott, ahol Leonyid Brezsnyev pártfőtitkárral együtt aláírták a stratégiai fegyverzetkorlátozásról szóló megállapodást (SALT). Ezenkívül előkészítették a 1975-ben megvalósult közös űrrepülést, amely szimbolikusan zárta le az űrversenyt az Apollo-Szojuz-program keretében.

Donald Trump és Richard Nixon, mindketten a Republikánus Párt prominens alakjai, számos hasonlóságot mutatnak, amikor személyiségüket, politikai irányvonalukat és az őket körülvevő társadalmi-politikai kontextust vizsgáljuk. Trump, aki nemrégiben tért vissza az Ovális Irodába, egyedülálló módon ötvözi a populista retorikát a hagyományos politikai eszközökkel, míg Nixon a külpolitikai ügyekben és a belső reformokban tett nagy lépéseiről ismert. A két politikus körüli viták és ellentmondások is párhuzamot mutatnak, hiszen mindketten hatalmas támogatással és éles kritikákkal néztek szembe. Ahogy Trump visszatérése újabb fejezetet nyitott a politikai diskurzusban, úgy Nixon öröksége is tovább él a modern politikai tájban.

Trump a közelmúltban olyan mértékben alakította át az amerikai külpolitikai diskurzust, mint ahogy azt Nixon tette egykor, ezzel új irányvonalat szabva az Egyesült Államok nemzetközi kapcsolataiban.

és talán a '68-as év sem tűnik mérföldekkel durvábbnak az elmúlt évek amerikai fejleményeihez képest.

Trump a kampányígéretének többé-kevésbé megfelelően, mármint, hogy "egy napon belül" lezárja az orosz-ukrán háborút, egyértelmű célként tűzte ki az ukrajnai fegyvernyugvás mihamarabbi elérését. Ezért február 13-án másfél órás telefonbeszélgetést folytatott a Nyugat által eddig elszigetelt Vlagyimir Putyinnal, és megegyeztek a tárgyalások megkezdéséről (követketőnek Volodimir Zelenszkij ukrán elnököt is felhívta). Az amerikai elnök továbbá felvetette, hogy Oroszországot vissza kellene venni a nyugatias nagyhatalmakat tömörítő G7-ek csoportjába.

Kedden Rijádban, Szaúd-Arábiában zajlott egy fontos találkozó az amerikai és orosz delegáció között, ám az ukrán és európai államok képviselőit kihagyták a diskurzusból. Ez a lépés felkeltette a nyugati sajtó figyelmét, és számos találgatást indított el, miszerint elképzelhető, hogy az Egyesült Államok Ukrajnát az orosz félnek ajánlja fel, figyelmen kívül hagyva ezzel Európa és Ukrajna érdekeit.

Miután az ukrán fél panaszt tett, és Zelenszkij Trumpot "dezinformációs térben" való éléssel vádolta, az amerikai elnök provokatív, ám alapjaiban megkérdőjelezhető állításokat fogalmazott meg. E kijelentések között szerepelt, hogy Ukrajna indította a háborút, nem pedig Oroszország, és hogy Zelenszkij "választások nélküli diktátor". Érdemes megjegyezni, hogy az ukrán alkotmány értelmében statárium idején nem tarthatók választások, ami számos logisztikai nehézséget is felvetne. Például felmerül a kérdés, hogy mely területeken lehetne szavazni, kik lennének jogosultak a voksolásra, és hogyan szavaznának a külföldre menekült állampolgárok, valamint a harcoló katonák.

Trump vádaskodását félretéve azonban felmerül a kérdés, hogy milyen stratégiai megfontolásból cselekszik a Trump-adminisztráció.

A megfejtéshez érdemes alaposan megvizsgálnunk a többi kabinettag és tisztviselő véleményét.

Ha ez a konfliktus elfogadható véget ér, akkor hihetetlen lehetőségek nyílnak arra, hogy geopolitikai és őszintén szólva gazdasági téren is partnerek legyünk az oroszokkal olyan közös érdekű kérdésekben, amelyek remélhetőleg jót tesznek a világnak, és hosszú távon javítják a kapcsolatainkat

- fogalmazott Marco Rubio külügyminiszter, azt sejtetve, hogy az Egyesült Államok akár partnerként is tekinthet Oroszországra a jövőben.

Keith Kellogg, Trump ukrajnai háborús különmegbízottja a múlt heti müncheni biztonságpolitikai konferencián arról beszélt, hogy Amerika igyekszik megtörni Vlagyimir Putyin szövetségét Kínával, Iránnal és Észak-Koreával, bár hozzátette, ő az oroszoktól is elvárná, hogy területet adjanak át.

Trump és a többiek kijelentései, valamint az, hogy Washington hajlandó lehet jelentős engedményeket tenni Putyinnak egy esetleges fegyverszünet, majd béke érdekében, valóban arra enged következtetni, hogy Trumpék valószínűleg közelebb akarnak kerülni a putyini Oroszországhoz - mindezt talán azért, hogy azt többé-kevésbé leválasztva, illetve kijátszva Peking ellen, nagyobb eséllyel tudják felvenni a versenyt az elsőszámú riválisukkal, Kínával.

Egyszóval ez lehetne Trump "fordított Nixonja", amely ugyanazt a nagyhatalmi háromszöget elevenítené fel, mint évtizedekkel ezelőtt,

csak ezúttal nem Moszkvát, hanem Pekinget kívánhatja sarokba szorítani Washington a másikon keresztül.

Bár évek óta tartó diskurzus folyik Washingtonban arról, hogy a különféle geopolitikai kihívások között célszerű-e rangsort felállítani, valamint hogy ez a rangsor miként alakítaná a nemzetközi politikai tájat, a kérdés még mindig nyitott.

Mostanra egyértelművé vált, hogy a republikánusok többsége inkább a Kínából fakadó kihívásokra irányítaná Washington erőforrásait.

az Oroszország elleni fellépést pedig másod-, vagy Irán mögött harmadrendű prioritásnak tartja.

Pete Hegseth, a védelmi miniszter, nemrégiben Brüsszelben hangsúlyozta, hogy...

A kemény stratégiai körülmények megnehezítik, hogy az Egyesült Államok prioritásként kezelje Európa védelmét.

Az Egyesült Államok kiemelt fontosságot tulajdonít Kína háborús törekvéseinek megfékezésére a Csendes-óceán térségében, tudatában a korlátozott erőforrásokkal járó kihívásoknak.

J.D. Vance alelnök többször is kifejezte ezt a nézőpontot, például amikor egy alkalommal azt mondta: "Nincs különösebb érdeklődésem az iránt, hogy mi zajlik Ukrajnában."

Sok rosszfiú létezik a világ különböző pontjain, és jelenleg a kelet-ázsiai kihívások vonzanak sokkal inkább, mint az európai helyzetek.

- Ezt gondolta az akkori ohiói szenátor.

A Trump-féle "fordított Nixon" lehetősége jelenleg csupán spekulációk tárgyát képezi, és még nem áll rendelkezésre elegendő bizonyíték ahhoz, hogy komolyabban vegyük ezt az elképzelést.

annak viszont kétség kívül érdekfeszítő. Ám bővebb információk híján korai lenne készpénznek venni, hogy a kiszámíthatatlanságáról és egymásnak homlokegyenest ellentmondó kijelentéseiről ismert Trump-adminisztrációt ez a külpolitikai stratégia vezérelné hosszútávon.

Ha Trump tényleg erre az útra lépne, akkor számos nehézség és akadály állhatna az útjába, ami könnyen keresztülhúzhatná a számításait. Először is, érdemes hangsúlyozni, hogy...

mire Kissingerék meglépték a "háromszögelést", a két rivalizáló kommunista nagyhatalom, Moszkva és Peking viszonya már rendkívül rideggé vált.

Mao Ce-tung Kínája hű maradt a sztálinista ideológia értelmezéséhez, míg Nyikita Hruscsov, a szovjet pártfőtitkár, 1956-ban markánsan elhatárolódott ettől a nézőponttól. A maoista vezetők 1961-ben "revizionista árulóknak" minősítették a szovjet ideológiai irányvonalat, ezzel kifejezve eltérő politikai és filozófiai meggyőződésüket.

1969-ben a két állam között a feszültség olyan mértékig fokozódott, hogy a nyílt háború határvonalára kerültek.

Az Usszuri folyónál kirobbant határvillongások egyre fokozódó erőszakkal és véres eseményekkel tarkították a térséget. A legfrissebb beszámolók szerint a konfliktus eszkalálódása során a felek már atomfegyverek bevetésével is megfenyegették egymást, ami tovább növelte a feszültséget és aggodalmat keltett a nemzetközi közösség körében.

Ebbe az eleve feszült viszonyba tehát nem volt akkora kihívás Kissingeréknek éket verni, mint manapság Trumpéknak, amit a Foreign Policy cikke is kiemel, mondván,

Oroszország és Kína kapcsolata mostanra sosem látott mértékben megerősödött, és a két ország szövetsége szorosabbá vált, mint valaha.

Ez pedig az amerikai siker legnagyobb gátjává válhat, ha egy Nixon-féle trükkre készülnek.

Hszi Csin-ping, Kína elnöke, 2022-ben a következőképpen fogalmazta meg ezt a gondolatot:

az orosz partnerségüknek "nincsenek határai."

Ahhoz tehát rendkívül kecsegtető ajánlatot kell tennie Amerikának, hogy ebbe a szimbiózisba belekotnyeleskedjen Trump - aki már első ciklusa idején békülékeny hangnemet ütött meg Putyinnal. Az agresszor "megjutalmazása" viszont veszélyes precedenssel szolgálhat, és Amerikára nézve kockázatos üzenetet küldhet a transzatlanti és csendes-óceáni szövetségeseinek, de az ellenségeinek egyaránt. Arról nem is beszélve, hogy az ukránokat milyen helyzetbe sodorhatja. Mindenesetre diplomáciai források szerint az oroszok természetesen igyekeznek a lehető legjobban kihasználni a Washingtonból fújó kedvező szeleket.

A fordított Nixon bevetése mögött álló érvként felmerül, hogy már pusztán a téma felvetése vagy utalás is képes megzavarni az orosz-amerikai tárgyalásokból kimaradó, ám közvetítői szándékát hangoztató Pekinget. Ez a bizonytalanság pedig arra késztetheti Kínát, hogy átértékelje, mennyire megbízhat a Kreml szándékaiban.

Még ha csupán a teljes tartalom 30%-át is képviseli egy „fordított Nixonnak”, az elegendő lesz ahhoz, hogy elültessük a kételyek magjait.

- nyilatkozta a CNN-nek Yun Sun, a washingtoni Stimson Center Kína-programjának vezetője. Szerinte ez a helyzet akár arra is sarkallhatja Hszi Csin-pinget, hogy újraértékelje az oroszokkal kialakított szövetségét, sőt, arra is ráébredhet, hogy Tajvan esetleges megtámadása esetén Moszkva támogatása nem biztos. "Ez pedig az Egyesült Államok számára elrettentő üzenet" - tette hozzá Sun.

Noha moszkvának nagyobb szüksége van pekingre, mint fordítva, Kína érdekében is az orosz-amerikai békülés megakadályozása áll,

hiszen közel sem szeretnék, hogy az Egyesült Államok kizárólagosan az indo-csendes-óceáni térségre tudja szegezni tekintetét. Így az sem lenne ördögtől való, ha Kína "ellenajánlatot" tenne Moszkvának, hiszen, mint már említettük, jelentős befolyással bír Oroszország felett - sőt, egyesek odáig mennek, hogy a Kremlt mindössze Peking hűbéresének, csatlósának tekintik. Ám úgy tűnik, J. D. Vance pont ezért gondolja, hogy meglehet egy esetleges amerikai nyitás gyümölcse.

Putyin számára nem előnyös, hogy alárendelt szerepet töltsön be egy Kínával létrejövő szövetség keretein belül.

- firtatta Vance a Wall Street Journalnak adott interjújában, azt sejtetve, hogy a kiegyenlítetlen erőviszonyok és az alávetettség nem éppen jön be Putyinnak, aki oly gyakran a dicső orosz birodalmi múltra hivatkozik, és talán kitörne a pária státuszból, ha erre adódik esélye.

A Straits Times közben kiemeli, hogy

Trump szembetűnően elhalasztja a vámokkal érintett Kínával való közvetlen tárgyalásokat.

az elnök csupán a január 20-i beiktatása előtt három nappal beszélt Hszi Csin-pinggel, ami erős kontrasztot mutat a Moszkva felé tett gesztusokkal szemben. Vang Ji kínai külügyminiszter a müncheni biztonsági konferencián úgy nyilatkozott, "Kína szívesen lát minden, a békét elősegítő erőfeszítést", és "bizakodik" a Washingtonnal való kapcsolataiban. De ha az USA megpróbálja "elnyomni és megfékezni" Kínát,

Nincs más alternatívánk, mint szembenézni velük és eltökélten küzdeni a végsőkig.

- tette hozzá Vang, hangjában baljós előérzettel.

Akárhogyan is alakul a Trump-csapat stratégiája, a "háromszög-diplomácia" kidolgozója, valamint a nemzetközi kapcsolatok realista megközelítésének évtizedek óta elkötelezett híve, Henry Kissinger, a halála évében a Világgazdasági Fórumon kifejtette véleményét Volodimir Zelenszkij kapcsán.

a háború előtt elleneztem Ukrajna NATO-tagságát, mert attól tartottam, hogy az elindítja azt a folyamatot, amelyet most látunk. [...] Most, hogy ez a folyamat elérte ezt a szintet, a semleges Ukrajna gondolatának ilyen körülmények között már nincs értelme.