Vujity Tvrtko, a híres újságíró, izgalmas életet él Magyarország és Amerika határvonalán, ami különleges élményekkel gazdagítja mindennapjait. Születésnapja alkalmából egy érdekes interjúban osztotta meg gondolatait a Blikk olvasóival.

A riporter számára a tengerentúlon is kiemelkedő jelentőségű a magyar identitás megőrzése, és ezt az értéket fiainak is folyamatosan átadja.

Mivel húsz éve vagyunk kollégák és barátok, tegeződhetünk, nem igaz? Figyelemmel kísérem az életed alakulását, és tudom, hogy külföldön élsz, mégis minden évben szentelsz időt arra, hogy hazajöjj. Mi lehet ennek az oka?

Mert ez a szülőhazám. Aki látta ezt előadásomat vagy olvasta bármelyik interjúmat, tudja, hogy mi a feleségemmel, Gyöngyivel mind a három gyerekünknek megtanítottuk, hogy mi - ahogy mindenki más is - Magyarország nagykövetei vagyunk, és bármerre is hagyjuk el az országhatárt Záhonytól Hegyeshalomig vagy Ferihegyen keresztül, bárhol is élünk, mi magyarok vagyunk, mi a hazánkat képviseljük.

Teljesen megértem, és valóban mindig ezzel a gondolattal indítasz. Azonban ezt a megközelítést úgy is alkalmazhatod, hogy nem vállalsz be egy olyan, két és fél hónapos, szinte minden nap más városban zajló turnét, ami teljesen kimerítő lenne.

Nekem mindig is fontos volt, hogy ne a közönség keressen meg, hanem én keressek rá a közönségre. Az esemény, amire emlékszem, sokkal nagyobbá nőtte ki magát, mint ahogy azt valaha is gondoltam. Az első előadásom előtt, amikor Teri nénivel, a Petőfi Sándor Könyvtár munkatársával beszélgettem, csak annyit tudtam, hogy „ez egy vidéki helyszín, szóval talán hatvanan jönnek el, de ha elhúzza a függönyt, akkor lehet, hogy kilencvenen.” Aztán, amikor megérkeztem, négyszáz ember várt rám, és én ott álltam, teljesen megilletődve, magamban kérdezve, hogy mit is keresek én itt. A taps végén, amiért hálás voltam, csak még inkább zavarba ejtett, mert fogalmam sem volt, miért tapsolnak nekem. Teri néni csak annyit mondott, hogy a könyvtárszolgálat nyert valami pályázatot, és rám gondoltak. Emlékszem, nyolcvanezer forintot kaptam érte, én pedig felkészületlenül érkeztem, és azt sem tudtam, mit is kellene mondanom. Hazafelé, Pásztón egy buszmegállóban pedig megálltam, és egy szokatlan pillanatban, a feszültség és az érzelmek súlya alatt, keservesen sírni kezdtem.

Tényleg ennyire szívszorító volt a négyszáz ember együttléte?

Az érzelmeim vízszintje a tapsvihar közepette szökött az egekbe, mégis valami mélyen belül azt súgta, hogy nem érdemlem meg ezt a pillanatot. Akkoriban, talán 27-28 évesen, sosem tapasztaltam meg hasonlót, és ez a zűrzavar csak növelte a belső feszültséget. Másnap egy új irányt keresve betértem a Magyar Baptista Szeretetszolgálathoz, ahol átadtam a 80 ezer forintnyi adományt, majd Szarvaskútra utaztam egy olyan szállodába, ahol a wifi hiánya és a telefonlekapcsoltság teljes csendet teremtett körülöttem. Három nap csendes elmélkedés után született meg a "Túl minden határon" előadás koncepciója. Mostanra pedig eljutottunk odáig, hogy a MomKultban és más helyszíneken is egyre nehezebb teret találni, hogy duplázhassunk, triplázhassunk, hiszen a közönség részéről óriási az érdeklődés.

Az amerikai verzió is készül?

Október 10-én látogat el hozzánk a Tvrtko, the Accidental Journalist című amerikai produkció menedzseri csapata. Négy estén át figyelemmel kísérik majd az előadás folyamatát, hogy felmérjék, miként fogadhatja a közönség az előadást az Egyesült Államokban. Tavaly egyébként egy különös és szórakoztató élményem volt azzal az illetővel, aki mögém állt akkoriban.

Persze, szívesen mesélek! Miről szeretnél hallani? Lehet szó egy izgalmas kalandról, egy különleges helyszínről, vagy akár egy érdekes személyről. Mondd el, mi foglalkoztat, és én egyedi történetet formálok belőle!

Feleségem, Zsolnay Gyöngyi, kosárlabdaedző az Egyesült Államokban, ahol egy rendkívül kedves és becsületes üzletember, Mike Panaggio a tulajdonos. Mike-ot sokan csak "Gyöngyi férjeként" ismerik, és tavaly a váratlan ötlettel állt elő, hogy szeretne ellátogatni Magyarországra. Elmondta, hogy Gyöngyi a legjobb edzője, és kíváncsi az országra is, ráadásul van egy lánya Belgrádban, így a látogatást összeköthetik egy ottani kiruccanással. Amikor megérkeztünk Ferihegyre, már a vámnál egy kedves hölgy közös fotót kért tőlünk, amire Mike meglepetten nézett. Másnap Szlovákiában, Dunaszerdahelyen volt egy estem, és elvittem őt és a feleségét, noha nem értették, miért megyünk színházba, hiszen nem tudják a nyelvet. A szervező csapatot előre tájékoztattam, és leültették Mike-ékot, akik hitetlenkedve néztek, amikor azt mondták, hogy én fogok állni. Húsz perc múlva felmentem a színpadra, és a végén tapssal zártuk az estét. Mike a produkció után odajött hozzám, és megkérdezte, hogy mi is történt itt. Csak annyit mondtam neki: "Dunaszerdahelyen már tudták, hogy Gyöngyi férje érkezik. Képzeld el, mi lett volna, ha maga Gyöngyi jött volna el!" Mike pedig az amerikai előadásaim mögé állt, és a támogatása sokat jelentett számomra.

Szerinted mi lehetett az a különleges elem, ami miatt ez a dolog egy olyan személy számára is működött, aki egyáltalán nem tud magyarul?

Tegnapelőtt Dombóvári Vanda, aki részt vett a gyulai előadásomon, megosztotta velem, hogy még sosem találkozott ilyen jellegű produkcióval. Én pedig válaszoltam neki, hogy amit láttál, az nem csupán egy műfaj vagy előadás, hanem az én életem tükröződése. Talán ezért volt annyira különleges.

Természetesen! Ennyi különböző emberrel való találkozás során számos felejthetetlen élmény gyűlt össze. Az emberek sokszínűsége mindig is lenyűgözött, és gyakran olyan történeteket hallottam, amelyek nemcsak szórakoztatóak, hanem tanulságosak is. Például egyszer találkoztam egy idős hölggyel, aki mesélt az ifjúságáról, és arról, hogyan élte túl a nehéz időszakokat. Az ő bölcsessége és életszeretete inspirálóan hatott rám. Egy másik alkalommal egy fiatal művésszel beszélgettem, aki megosztotta velem, hogy milyen kihívásokkal nézett szembe a kreatív pályája során. Az ő szenvedélye és eltökéltsége arra ösztönzött, hogy soha ne adjam fel az álmaimat. Ezek az élmények nemcsak színesebbé tették a napjaimat, hanem új perspektívákat is adtak az életemhez. Te is tapasztaltál már hasonlókat?

Nem titkolom, hogy lenyűgöző az az energia, ami körülvesz, és az este minden pillanata hihetetlen történetekkel gazdagít. Például, az előadásom alatt egy gyönyörű leánykérés zajlott, és most érkezett egy e-mail egy fiútól, aki Ausztráliából repül haza, hogy láthasson – ő a legmesszebbről érkező nézőm eddig. Aztán ott van Kóbor Mimi, aki már 58 alkalommal csatlakozott hozzám. Tegnap pedig Békés városában találkoztam Kriszttel, a floridai szomszédunkkal, aki mindössze 30 méterre lakik tőlünk Daytona Beach-en. Az emberek szeretete és kedvessége határtalan. Megdöbbenve hallottam a szervezői csapatomtól, hogy van olyan előadó – nem bírálom, ez az ő választása – aki az est végén a biztonsági őr kíséretében távozik, és nem találkozik a közönséggel. Én ezzel szemben minden alkalommal örömmel fotózkodom mindenkivel, és nem csak kedvességből teszem, hanem mert ez a kapcsolat valóban feltölt engem. Az utolsó lépéseimet is azért teszem meg a helyszínen, mert ez az élmény számomra páratlanul energikus.

Képzeld el, ahogy a finomságok bőséges választéka körülvesz, és minden falat egy új élményt kínál. Ekkor nem érzed úgy, hogy kicsit kellemetlenül érzed magad a sok ínycsiklandó étel láttán?

Persze, hogyne! Igazán kellemes élmény volt. Tegnap egy kis kolbászt, mákpálinkát és helyi borokat hoztam magammal, majd Ásós Géza cigány étterméből egy liter pacalpörkölttel távoztam. Amint kinyitom az autót, az apósom azonnal kitalálja, hová vetődtem, hiszen a Majkon található erdei házunk központi asztala olyan állapotban van, mintha egy italkimérő lett volna.

A születésnapodon beszélgetünk, ahol te adsz ajándékot. Elárulod, mit?

Amikor valakinek születésnapja van, a figyelem szinte természetesen rá irányul. Én ezt a különleges alkalmat arra használom, hogy egy újabb "Ágika Gyermekkönyvtárt" állítsak fel annak a kislánynak az emlékére, aki sajnos a kezeim között távozott az élők sorából. Ezek a könyvtárak már megtalálhatók Pécsett, Szombathelyen és Miskolcon, valamint a Tábitha Házban is. Ez a projekt számomra több milliós adományt jelent, amely a bevételeimből, könyveimből, filmjeimből és előadásaimból származik. Emellett ezen a napon lehetőséget látok arra is, hogy gyűjtést szervezzek a Baptista Szeretetszolgálat számára, hogy a végstádiumú kisgyermekeknek segítsenek egy betegmozgató és egy légzéssegítő eszköz beszerzésében. Számomra ez adja meg a születésnap valódi értelmét.

A floridai életed is ennyire mozgalmas?

Az a két és fél hónap itthonlét tényleg nem kis feladatot igényel, és minden részletét gondosan meg kell szervezni. Ahogy látod, a Hydelight csapata mellettem áll, és ez egy nagyon komoly háttér, ami segít nekem az előkészületekben. Közben azonban említetted, hogy készül az amerikai est, amelyet gyakorlatilag a semmiből kell felépíteni, hiszen ott teljesen más a közönség. Otthon, amikor Jugoszláviáról beszélek, senkinek nem kell hosszasan magyaráznom, hogy miről van szó. Vannak olyan emberek, akik számára a saját államuk határain túl a világ nem létezik. Például, ha azt mondom, hogy a nagymamám Székelyföldön született, és nem ő hagyta el a határt, hanem a határ hagyta el őt, akkor ezt mindenki megérti. És akár a te székely édesapádról is beszélhetnénk, hiszen van egy közös vonásunk, és remélem, hogy most már világossá válik, hogy ez nem egy Blikk-interjú, hanem egy baráti beszélgetés. Amikor elmentem a saját rokonaimhoz, elhoztalak téged is az apukád szülőházához, ahol elkezdtünk Trianonról beszélgetni. Ezt a témát az országban 9,5 millió ember, valamint a Felvidéken, Kárpátalján, Erdélyben, Délvidéken és Őrvidéken élő magyarok is megértik. Franciaországban viszont sokan azt hiszik, hogy Trianon egy ínycsiklandó sütemény. Ezért fontos, hogy az amerikai közönséget másképp közelítsük meg, de ez nem jelenti azt, hogy majd azt látják, amint vérző fejjel, sérült lábbal, fegyverrel a kezemben menekülök egy égő házból. Szóval nyugi, a bemutató nem hollywoodi akciófilm lesz!

Öt éve élsz a határokon túl, és úgy tűnik, hogy ez a helyzet egy darabig változatlan marad...

Valóban, nem tűnik valószínűnek, hogy a közeljövőben visszatérnék Magyarországra.

Talán így már világosabbá válik a kérdés: miért kezdtél el egyre hangosabban és magabiztosabban kifejezni véleményedet a magyar közélet és társadalom aktuális problémáival kapcsolatban?

Amikor az ember elhagyja a megszokott környezetét, a világ új dimenziói nyílnak meg előtte. Nem állítom, hogy mindenben igazam van, és nem tartom magam bölcsebbnek nálad, de talán néhány tapasztalatom révén más perspektívából látok bizonyos dolgokat. Túléltem egy háborút, jártam Észak-Koreában, szembesültem a lepratelepekkel, láttam Csernobil édeset és keserűt, valamint Hawaii varázslatos szépségét. Ezek az élmények nyilvánvalóan gazdagítanak azzal a tudással, amit mások talán sosem tapasztalnak meg. Két éven át éltünk Hawaiin, távol a társadalmi konfliktusoktól, a cigarettacsikkek tengerétől és a hatalmas reklámplakátoktól. Ekkor, amikor visszanéztem a hazámra, amelyet a világ egyik legtehetségesebb népének tartok, rádöbbentem, mennyi feszültség és indulat terheli az embereket. Az a vágy támadt bennem, hogy megosszam: létezik más út is. Az a társadalmi és politikai nyomás, amely szinte minden szegmensét átszövi az életünknek, annyira mindennapivá válik, hogy már a legegyszerűbb helyzetekben is érezhető – egy házastársi nézeteltérésben, egy dugóban, vagy egy munkahelyi vitában. Ez pedig nem jó. Természetesen az Egyesült Államokban sincs minden zökkenőmentes, Hawaiin is sokan három munkahelyet vállalnak, hogy meg tudjanak élni. De az én célom csupán annyi, hogy tapasztalataimmal szélesítsem mások látókörét. És most, hogy már öt éve kiköltöztünk Hawaiira, elmondhatom, hogy kezdetben rettegtem az ismeretlentől.

Mitől válik valami egyedivé? Talán attól, ahogyan a részletek összefonódnak, vagy attól, hogy a személyes élmények és érzelmek színezik a történetet. Minden egyedi pillanatban ott rejlik a sajátos tapasztalat, ami csak ránk jellemző. A különbözőségek és hasonlóságok játéka adja meg az ízét az életünknek. Az egyediség nem csupán a külsőségekben rejlik, hanem a belső világunk gazdagságában is. Mert végső soron mindannyian egy sajátos történetet mesélünk el, amelyben a saját hangunk és stílusunk jelenik meg.

Jó, nem féltem, de tartottam attól, mi történik, mit mondanak majd innen. Aztán a 460 ezres Facebook-oldalamon hirtelen lett 600 ezer követő, mert az emberek a koronavírus-járvány és az abban is megjelenő politika, a sok feszültség mellett hálásak voltak egy szép fényképért, egy virágért, egy óceánpartért, egy pálmafáért, egy teknősért, egy szép történetért. Onnantól fogva elkezdtem szép történeteket is mesélni és kiderült, nemcsak a konfliktushelyzet, hanem a szép történet is tudja vonzani a nézőket. Nekem haldokolt már gyerek a kezemben, simogattam, puszilgattam, ott pihent a kis fejecskéje pár órával a halála előtt az ölemben, de az a gyerek az összes létező feszültséget és problémát inkább felvállalná, csak élne. Azok az emberek, akik bosszankodnak, haragudnak, kiabálnak, feszültségben élnek, fel sem fogják néha, mennyire nagy boldogság, hogy van egy pohár iható vizük, hogy élnek és elmúltak tizenhárom évesek, van esélyük még arra is, hogy megéljenek egy szerelmi csalódást, avagy bosszankodjanak amiatt, hogy elment a WiFi.

Ez mind jogos, de közben egy olyan országban élsz, amely szintén kettészakadt, forrong, egyre nagyobb a politikai belharc. Nem félsz például attól, hogy lecsap rád az ICE, azaz egy bevándorlási ügynök, hiszen külföldi vagy, és az amerikai elnök meg akar szabadulni a külföldiektől?

Az amerikai elnök egy igazán különös figura, aki szinte évről évre újabb és újabb rendeletekkel bombázza az embereket. Én Daytona Beach-en élek, amit talán a Született Feleségek Lila akác közéhez hasonlíthatnék. Itt viszont a helyi pletykák nem Donald Trump körül forognak, és a társadalmi feszültségekről sem esik szó. Persze, előfordulhat, hogy egy ICE-ügynök leállít, de ettől nem tartok, mert mindig ügyeltem rá, hogy a papírjaim rendben legyenek. A zöldkártyámat pedig egy különleges, nemzeti érdekű eljárás keretében kaptam, ami számomra nagy megtiszteltetés, és biztosítja a helyi státuszomat. Érdekes módon úgy érzem, hogy Kamala Harrisról vagy Joe Bidenről Magyarországon sokkal többet beszélnek, mint az Egyesült Államokban. Itt az embereket inkább a hitelminősítő számuk és a dollárbevételeik foglalkoztatják. Floridában például a helyi hatóságok bevezettek egy olyan rendeletet, ami szerint mindenkinek évente egy defektnél ingyen kicserélik a gumiját vagy a betört szélvédőjét. Én már túl is estem ezen, úgyhogy nem panaszkodom. A magyar társadalom nagyon erősen politizált, és az, hogy ez így alakult, nem biztos, hogy a politikai elit dicsőségére válik. Néha nehezen értem, miért akarnak annyian velem politikáról beszélgetni, mikor én nem foglalkozom ezzel. Volt, aki azt találgatta, hogy azért látogattam el egy bizonyos helyre, mert egy politikai pártot támogatok, de aki ismer, tudja, hogy ez távol áll tőlem. Nemrégiben egy híres étteremben jártam, mert odavagyok a csülökpörköltjéért, és miután megosztottam ezt, többen írtak nekem, hogy az étterem tulajdonosa belépett valami érdekes körbe. Pedig esküdni mernék, hogy az ételén semmi jelét nem láttam ennek, és ettől a pörkölt íze nem lesz számomra kevésbé vonzó. Az életemben sokkal fontosabb dolgok foglalkoztatnak ennél.

A családom olyan, mint egy színes mozaik, ahol minden darabnak megvan a maga helye és története. Két felnőtt fiam már saját utját járja, ami hihetetlen büszkeséggel tölti el a szívemet. Annyira gyorsan elrepült az idő, és most, hogy a kicsi is 14 évesen a válogatott kosárlabdázóként debütál, olyan érzésem van, mintha egyszerre több életszakaszban is részt vennék. Látni őket felnőni, önállósodni, és felelősséget vállalni nemcsak izgalmas, hanem néha ijesztő is. A kicsi már nem is olyan kicsi, és a sport iránti szenvedélye és elszántsága minden nap inspirál engem is. A családunk dinamikája folyamatosan változik, és bár néha nehézségeink is akadnak, a közös élmények és az egymás iránti támogatás mindennél fontosabb. Minden edzés, minden mérkőzés egy új lehetőség, hogy együtt éljük át ezeket a különleges pillanatokat, és hogy lássuk, hogyan bontakozik ki a kicsi tehetsége.

A 196 centis, 50-es lábú Benjaminomat már én kérem meg, hogy egy picit hajoljon le, hogy adhassak egy puszit, Barnabásnál mindig meg kell kérdeznem, hogy éppen melyik országban van, de a kicsivel még dolgunk van. Nem csak azért, mert 14 éves, hanem azért, mert ő az egyetlen tengerentúli válogatott játékos, hiszen a magyar nemzeti U14-es válogatottba Bendegúzt Amerikából hívták meg. Az első hivatalos mérkőzéseit Szlovéniában Románia, Lengyelország, Ausztria, Szlovénia és Horvátország ellen a magyar nemzeti mezben úgy játszotta le, hogy kétszer is haza kellett jönnie edzőtáborba, majd a versenyre Amerikából. Ez úgy logisztikailag, mint anyagilag jelentős teher, de mégis, ez nekem nagyon fontos alapkő. Számtalan sportolónál hallhattuk azt az életében, hogy a klubcsapata miatt mondta le a válogatottságot, ám a mi családunknak - és ez Zsolnay Gyöngyinek is sajátja - az a hitvallása, hogy ha a magyar nemzeti válogatott szükségét érzi, hogy ez a Vujity-Zsolnay Bendegúz nevű gyerek válogatott színben szerepeljen, akkor ahogy más Pécelről, Zalaegerszegről vagy Sopronból, ő Daytona Beach-ről oldja ezt meg, amíg én az apja vagyok. Biztosítani fogom számára, hogy magyar válogatott lehessen. Igen, a fiaim felnőttek úgy, hogy mi nem erőltettünk rájuk semmit, azt csináltak, amit akartak, de az értékrendjük és a nevük a miénk is és talán most látszik már annak az értéke vagy értelme, hogy dupla családi néven élnek. Úgy se tudnak elbújni ezzel a névvel, és ők büszkék az apukájuk és az anyukájuk nevére.

Több alkalommal is hangsúlyoztad, mennyire büszke voltál a szénbányász édesapádra, akit kiváló apának ismertél. Te viszont, hogyan értékeled magadat apaként?

Ezt nem most kell megítélni, hanem akkor, amikor majd közel az idő, hogy búcsúzom tőlük. Én úgy nőttem fel, hogy ugyan tudtam, hogy Pécsen kívül is élnek emberek, csak mindig az volt benne a gondolataimban, hogy minek. Abban a korban nőttem még fel, amikor az útlevelünkkel csak az öt szocialista országba lehetett utazni, de egyszerre nem engedtek ki minket, mert apukám testvére 56-os forradalmár volt. Amikor a határon elvették a lengyel pulóvert, nem tudni miért, az anyukám sírt. Amikor Jugoszláviába mentünk, kis határsávi útlevelünk volt. Ez egy csomó olyan dolog, ami ma már semmit nem mond a fiataloknak. Ebből adtam át a stafétabotot egy olyan családnak, az utódaimnak, akik anyanyelvi szinten beszélnek angolul, miközben náluk nem voltak képesített angoltanárok. Ők oda repülnek, ahova szeretnének, kinyílt számukra a világ, versenyképesebbek, mint voltam én annak idején, mert gyerekkoruktól világnyelvet beszélnek, világot láttak. Majd meglátjuk, ők ezt hogyan fogják később megítélni. De ha azt mondom, hogy most itt Magyarországon az egyik fiammal lakom együtt, a másik fiam mindent megtett, hogy ott lehessen az előadásomon, a harmadik fiam pedig már hajnalban ébresztett, hogy apa boldog szülinapot, akkor azt hiszem, olyan nagyon nagy probléma nem lehet.

Beszéltünk a szakmai céljaidról, de mi a helyzet a személyes ambícióiddal? Milyen egyéb álmokat szeretnél megvalósítani az életed során?

Korábban már említettem neked, hogy számomra a strandpapucs szimbóluma az életem egyik legnagyobb fordulópontjának. Elképzelem, ahogy térdnadrágban sétálok az óceánparton, egy olcsó gumipapucsban. Ha megkérdeznéd azt az embert, aki bejárta Észak-Koreát és Csernobilt, túlélte a háború viszontagságait, hazakísérte a hadifoglyot, telt házas előadásokat tart, Pulitzer-emlékdíjat nyert, és amerikai egyetemeken tart előadásokat, hogy mi a legnagyobb vágya, valószínűleg meglepne a válaszom. Az álmom az, hogy egy strandpapucssal a lábamon visszatérhessek Hawaiira. Olyan utcában laktunk, ahol mi voltunk az egyetlen fehérek, a többiek polinézek, akik hógolyónak hívtak. Vágyom arra, hogy együtt üljek a súlyos ukulele-zenész barátaimmal, és hogy minden évben minél tovább tudjak hazalátogatni az édesanyámhoz, találkozva a régi barátokkal egy jó halászlé mellett. Talán sokan nem tudják, de az egész világjárásom nem a háború miatti bezártsággal kezdődött, hanem azzal, hogy tizenévesen olvastam el Henri Charrière „Pillangó” című regényét, és álmodoztam róla, hogy én is olyan világjáró legyek, mint ő. Amit igazán szerettem volna, azt megvalósítottam, és most úgy érzem, ha ma véget érne ez a küldetés, aminek szentelem az életem, akkor is elégedett lennék. Régóta kiszűröm az életemből a felesleges társadalmi feszültségeket, és így - akár sajnálom, akár nem - jobb magyar vagyok a világ végén, mint amilyen itthon voltam. De talán ez nem is baj: ha a sors így alakult, és ez volt az, amit a Jóisten számomra szánt, akkor ezzel kell élnem. A legfontosabb számomra, hogy jó férj legyek a feleségemnek, szerető apuka a gyermekeimnek, méltó fia az édesanyámnak, és hogy strandpapucsommal ott sétálhassak, ahol szabad, legfőképp a Csendes-óceán partján.